Hat hónap óta ostorcsapások és lándzsadöfések gyanánt érik az események Európa ezer sebből vérző tántorgó testét. A tikkasztó nyártól a rideg télig e földrész egén egyetlen derül sugár se futott végig s a sötétre borult boltozatról, ugy látszik, most csapott le a történelmi villám dárdája, amelyről e percben senki se tudja, jótékony zivatar első jele-e, amely az elviselhetetlen feszültséget föloldja, vagy első dördülése a szörnyü viharnak, amely az európai civilizáció ingó templomát mindörökre romokba dönti.

Az osztrák-magyar ultimátum óta, amely 1914 nyarán a háboru furiáit Európa szerencsétlen népeire szabadította, nem értünk a mostanihoz hasonló válságos napokat.

Egyetlen vékony szálon függ nemcsak a ma élő, hanem a ma fölserdülő s a megszületésre váró nemzedékek sorsa is. E napokban dől el, hogy a keskeny félsziget, amely Ázsia hatalmas törzséből az atlanti és mediterrán vizekbe nyulik s amely két évezred óta a nyugati civilizáció bölcsője és virágoskertje, uj és szebb virágokat fog-e teremni, vagy gyom és dudva boritja el azt a földrészt, amely az emberi lélek legszebb és legtökéletesebb müveivel ajándékozta meg a világot.

A döntés ma, csakugy, mint 1914 tragikus nyarán, Anglia és az angol-szász népek kezében nyugszik s attól függ sorsunk jobbra vagy balra fordulása, vajjon Anglia tanult-e abból a keserü leckéből, amelyben az elmult másfélévtized alatt volt része.

E pillanatban egyedül és szemtől-szembe áll a két ellenfél: Németország és Franciaország.
A német kancellár, e kor legtisztább lelkü és legvallásosabb államférfia, egyetlen kártyára tette föl a játszmát. Ha ebben a játszmában egyedül marad, ha sem saját hazájában, de a La Manche-csatornán tul sem talál segitőt és szövetségest, akkor Németország, de vele együtt Európa is elveszett.

Ha Anglia Németország mellé áll, ha meggyöngült és válságos állapota ellenére hagyományaihez hiven kezét Németország felé nyujtja, akkor nincs hatalom a földön, amely a békés és józan kibontakozásnak utján állaná.

Elfojtott lélekzettel és égő szemmel figyel a világ a Westminster felé. A Downing Street egyszerü emeletes házának ablakai mögött ez éjszakán hajnalig ég a lámpa, Anglia miniszterei döntenek hazájuk s az egész világ sorsa fölött. Néhány lépéssel e ház előtt áll a Cenotaph, az angol világbirodalom hősi halottainak drámai egyszerüségü emléke. Ha az angol miniszterek a downingstreeti ház ablakaiból kinéznek, látják e nemes emlékkő vonalait, amelyek azt hirdetik, hogy Anglia fiai nem haltak meg hiába! Európa sorsát, az emberi civilizáció jövőjét nem lehet két nagy nemzet szakadatlan viszálykodásához kötni.

Az eldurvult Németország s a beton- s aranyfalai mögé vonult Franciaország Európa pusztulását jelenti, polgárháboruk fergetegét, nyomort és pusztulást, szörnyübb és végzetesebb katasztrófát, mint a harmincéves háboru és a török hódoltság. A kép borzalmasabb, semhogy igaz lehessen és minden jó európai lélek a sorsdöntő napokban azzal a tiszta gondolattal fordul Berlin, Páris és London felé, hogy az utolsó pillanatban a három nagy nemzet fiai gátat építsenek az áradat elé, amelynek hullámai már házunk falát nyaldossák.