Immár tizenkét esztendeje annak, hogy gyászt és kétségbeesést keltve, a spanyolnátha járványszerűen végigsepert Európán s a világháború által amúgy is felzaklatott, még le sem csillapodott idegek teherbíróképességét még egy utolsó próbára tette. Sok-sok a véres küzdelmektől megkímélt család rótta ekkor le a nagy Kaszásnak járó tized adót.

Emberek, kiken nem fogott sem golyó, sem szurony s kik négy év rettentő borzalmait is egészséggel állották ki, emberek, akik a háborúk alatt jólétben és kényelemben éltek, vagy kicsi életpalánták és az élet delét, úgy mint annak alkonyát járók egyaránt egy alattomos hirtelen jött, de gyorsan is végző kórnak, estek áldozatul.

Számosan pedig olyanok, kik karmai közül kimenekedtek, talán még ma is sínylik annak a betegségnek nyomorúságos következményeit. Cseppet sem csodálkozhatunk tehát, ha ilyen nyomasztó emlékek hatása alatt bizonyos aggodalommal olvastuk előbb Spanyolországból, majd Francia, és Németországból, sőt utóbb már az Ausztriából érkezett híreket is, hogy a járvány - bár enyhébb és nem veszedelmes formában. - mégis megint kiújult és terjed. Önkénytelenül is felmerül az a kérdés, hogy most, amikor a közegészségügyi viszonyok összehasonlíthatatlanul jobbak, mint voltak közvetlenül a háború után, miként éledhetett fel újra ez a betegség?

Erre az időszerű kérdésre feleletet kaphatunk, ha az emberiség sorait oly gyakran megritkító egyéb járványok időközönkénti elterjedését is kissé szemügyre vesszük. Az emberiségnek a betegségek közül a legnagyobb ellensége eddig az Indiából eredő gumó- és tüdőpestis volt, amely minden fellépte alkalmával olyan rettentő pusztításokat végzett, hogy ezekről a történelem mindenkor megemlékezik. A sok közül csak néhány adatot ragadunk ki.

A XlV-ik században a fekete halál Európa lakosságának egy negyedét irtotta ki és 1348-ban magában Németországban több mint 1 millió ember pusztult el. A következő századokban is szörnyű pusztításokat vitt véghez. Például 1467-ben Moszkvában és környékén 127 ezer, 1478-ban Velencében 30 ezer, 1579-ben Bécs és vidékén 123 ezer. 1591-ben Rómában 70 ezer, 1656-ban Nápolyban 20 ezer és 1665-ben Londonban 18 ezer ember halt meg.

A pestisnek ez az időszakonkénti fellépte máig tart, s hogy nálunk Európában ettől a járványtól már nem kell tartanunk, azt Kitasato japán orvosnak köszönhetjük, aki 1894-ben a pestis bacillusát felfedezte, s így lehetővé tette, hogy védőoltásokkal ellene sikeresen küzdhessünk.

A nagyobb pestis járványok felléptének időpontjait visszamenően egészen 2000 évvel ezelőttig statisztikai alapon megvizsgálták és akkor kitűnt, hogy a járványok kiújulásában bizonyos ritmusok mutatkoznak. Találtak egy kb 11 éves, azután egy ötször 11 éves, azaz 55-56 éves és egy ötször 55-56 éves, azaz mintegy 275-278 éves időközt, amelyekben a járvány mindig fokozott mértékben tört ki.

Mivel a betegségek hol gyengébb, hol erősebb fellépte nem mindig a kórokozókkal vagy az időjárással magyarázható, más okok után is kutattak. Ekkor arra a feltűnő felfedezésre jutottak, hogy a fenti 11 éves időköz majdnem teljesen egyezik a Napon jelentkező foltok számának ugyancsak 11 év alatt lebonyolódó növekvésével és fogyásával.

Így a fekete halál leginkább olyankor dühöngött, amikor a Napon a foltok száma is a legnagyobb volt. Sőt mi több, amikor 1907-ben Indiában 2 millió ember esett a pestisnek áldozatul, az is olyankor történt, amikor a Napon a foltok a legnagyobbaknak bizonyultak.

Ezen alapon most arra következtetnek, hogy a második, az 55 éves periódus szerint 1962-ben várható a pestis járványának újabb katasztrófaszerű kitörése, ha ugyan addigra az egészségügyi intézkedések hasznát és fontosságát az egyszerűbb emberekkel is meg nem értetik.