Vasárnap virradó éjszaka öt perccel éjfél után örökre lehunyta szemét a lipótmezei tébolyda lángeszű lakója: Gulácsy Lajos festőművész. Tizennégy éve hullott ki alkotó kezéből az ecset,
tizennégy éve volt az örültek házának vendége.

Négy év óta nem szólt senkinek egy szót sem: még a téboly beszéde is elhallgatott ajkán. Hang nélkül, csöndes apátiában feküdt ágyán, az utóbbi években már meg sem látogatták régi barátai és rokonai, akiket nem ismert többé és akikhez nem szólt egy szót sem. Gulácsy minden reggel pontosan felöltözködött és elment a fürdőszobáig, de táplálkozni alig táplálkozott már. Ereje egyre jobban hanyatlott és az egyre jobban elhatalmasodó tüdőbaj testét a fölismerhetetlenségig összesorvasztotta. Halála percében az egykor szép termetű, magasnövésű Gulácsy Lajos csupán negyven és félkilót nyomott...

Egy héttel ezelőtt az elgyöngült, ellenállásra képtelen szervezetet tüdőgyulladás támadta meg, amely hamarosan végzett a szerencsétlen művésszel. Holtteste a hétfőre virradó éjszakán még a tébolyda halottasházában van, temetésről eddig nem történt semmiféle intézkedés.

Még érzem a keze szorítását, kézszorítását, ami olyan volt, mint egy markolás. Fogott, huzott, valósággal ráncigált visszafelé. Udvariaskodott. Marasztalt. Még sétált, barátkozott társaival, de már nem beszélt. Ha kinyitotta a száját: artikulátlan szótöredékek buggyantak ki onnan, minden ideget megfeszítve kellett figyelni rá, hogy a látogató a szószilánkokból valamit megértsen. Pedig nagyon erőlködött, a kezeit is segítségül hívta, hadonászott a levegőben, olyan mozdulatokat tett, mintha festene.
Két évvel ezelőtt volt ez. A nyárutó sugaraiban úgy állt, s úgy nézett bele a levegőbe, azzal a száraz borulattal szeme tükrében, mint egy magányos faszent az utszélen. S, ahogy elfordult és visszatámolygott a nyílt udvarra kitett ágyához, mintha lépésről lépésre kilométereket tett volna meg: egy összetört aggastyán vánszorgott görnyedten.

Szegény Gulácsy! Egy összedőlt világ botorkált ott matrac -sírjához, ahol valósággá lett az élet álma s vér - hus élet Na - Conxypan világa! Egy festő képei színesedtek itt tovább lázas mesékként s gyűrűztek ibolyaszalagok végtelenjén az elérthetetlenség országa felé....Padova apró, fehér házai, szélben himbálódzó színes ágyneműi s Nápoly s Florenz, mint színes képeslapok üdvözleteket küldözgettek távoli szerelmesük tétova álmához. A szája eltorzult ilyenkor és szavakat rebegett, már azt hitték, valamit mondani akar s közel hajolva hozzá, döbbenve látták: sír!

Sírt, mint egy gyermek, akit megfosztottak játékaitól, akitől elvették a legszebbet, az egyetlent, Nápoly kék egét az életet.

Sírt Gulácsy Lajos, a festő, aki nem csatangolhatott többé Itália zegzugos sikátorain: nem farsangolhatott a farsangolókkal: nem kergethetett színes lepkéket s nem táncolhatott cifra, jókedvű olasz menyecskékkel!
Már elfelejtett mindent.