Pastell színeket fölváltja az akvarell, a selymet a gyapju szorítja ki

Riviers üzenete: fáradt mimózák, valódi francia parfömmel illatosított ibolyák, pompás tulipánok ott fagynak, hervadoznak minden utca szögletén. Szépségüket, színpompájukat csak a csunya és öreg árusítónők méltányolják. A szép párisi virágárus leányok romantikája, ugylátszik szintén a multé. Páris már nem az élő virágok városa. A művirágoké annál inkább.

Minden évben, amikor a Cote d’ Azur vendégei fogadtatására virágdíszbe öltözik, Páris uj művirágtranszporttal lepi meg a világot. Az idén, mintha be akarná csapni ezt az illuzió nélküli világot, át akarná törni ezt az örök párisi ködöt, le akarná győzni legalább a női munkanélküliséget, olyan ezerszínű virágdivatot hoz ki, mintha nem hinne a nagy tekintélyű abbék februári fagyjóslásainak.

És míg a nagyszalónok az eljövendő évszak divatjának elveit és törvényeit hét lakat alatt őrzik, addig a kalaposnők reászuggerálják 1932 tavaszán minden kalapos asszonyra, hogy akarva, nem akarva, virágos kalapban kell járnia. A nagyszalónok ilyenkor mindig babonás félelemmel őrzik az uj divat titkait.

Az idén tényleg csak babonáról lehet szó, mert nincs sok kilátás arra, hogy sok magyar varrónő idejutna és ingyen lemásolná a modelleket és hogy sok amerikai milliárdosnő dollárokban fizetné meg a „ piéce unique” értékét és árát. Az idei divatot csak a parisienne számára kreálták. A zárt kapukon mégis kiszivárognak a hírek: Az idén fényes anyagot viselni majdnem olyan neveletlenség lesz, mint a háboru előtti puderozatlanság. A Párisban örök pasztellszíneket fölváltják az akvarellszínek.

Több erő és több fény a színekben és több őszinteség. Kevesebb illuzió az anyagokban és több tartalom. A selyem, ha nem is adja át helyét teljesen a gyapjunak, áthasonlik hozzá, összepárosul vele. Páris virágos kalapban dideregve indul a tavasz felé.