Jókai és Laborfalvi Róza
Hegedüsné Jókay Jolán emlékiratai Singer és Wolfner kiadása
Memoárokat minden időben divatos volt írni, ha valaki híres ember közelében élt, alig állta meg, hogy legalább emlékirat formájában el ne dicsekedjék kiváltságos helyzetével. Így a memoár-írók ritkán aktív írók, s legtöbbnyire finom fölénnyel kezelik a diszkréciójukra bízott nagyembert, s néhány oldal után rendszerint az is kiderül, hogy tulajdonképpen ők, az emlék szerény gyűjtői fontosak és érdekesek az emlékben. Ezek az írások valamelyes irodalmi mázzal kenve a leggonoszabb pletykákat és intrikákat vitték a nagy nyilvánosság elé mégis, a hős igazi hős volt, s ha lényét hazug és torz fények világították is, valami mindig maradt az irodalomtörténet számára, akár véletlen elszólások árán.
Napjainkban a memoár divatosabb, mint valaha. De kik ma a nagy idők és nagy emberek tanui? És kik azok a hősök, akiknek viselt dolgait nyomtatott betűkben kell szétszórni a világba, hogy sebesebben terjedjen, mint a ragály? A banditavezérről ír a kedvese, filmszínészről elvált neje, világcsalóról barátnője, írnak titkárok, menedzserek, komornyikok és öreg kokottok - s most már nem is kritizálnivaló kérdés, hogy mit és hogyan? A hitványság már a hős kiválasztásában teljes.
Hegedüsné Jókay Jolán mostanában nyilvánosságra került emlékiratai iskolapéldául szolgálhatnának ebben az ízléstelen dzsungelben arra, milyen a jó memoár. Mint gyermeklány került nagybátyjának, Jókai Mórnak házába, s bár sem irodalom, sem színművészet nem érdekelte, magafölött álló felsőbb lényekül fogadta el rokonait s áhítatos tisztelettel munkálkodott kényelmük és nyugalmuk érdekében. Valami ősi és primitív hittel hisz a kicsinyes asszonyi munka fontosságában és életfentartó erejében, s míg Jókai bezárkózva írja regényeit s küzd hitelezőivel, s míg Laborfalvi szerepeibe menekül a féltékenység és közelgő öregség rémei elől, - a kis Jolán mint fáradhatatlan méhecske harcol az enyészet alattomos erőivel, melyek a legszellemibb otthont is finom porral és pókhálóval lepnék be, ha dolgos asszonyi kezek nem állnák útját ronggyal és seprővel.
Ami mozdulatlan, azt a halál a föld alá kaparja, ezért kell pihenés nélkül jönni-menni, bútort huzigálni, takarítani, szellőztetni, főzni, bezárni, - s mint az enyészet erőit, époly bölcs és szerény türelemmel kell elfogadni és legyőzni az emberi szellem nyugtalan erőit is. Jókaiék szinte évenkint költöztek, kislakásból nagylakásba, saját házból bér-házba, bérházból robinsoni hegyi magányba - s mindez élmény volt a szellemnek és forrás, de munka, mérhetetlen munka a ház szelíd asszonyainak. Költöztek a könyvek, a nippek, a babérok és csigagyűjtemény, költöztek a kutyák, macskák és madarak fantasztikus tömegei, ruhák és bútorok és porcellánok, minden kényes és féltett és egyetlen csigahéj elvesztése kész tragédia.
Ilyen környezetben meséli el Jókay Jolán Jókai Mórnak és Laborfalvi Rózának életét. Oly közvetlenül, egyszerűen, mintha karosszékében ülve mesélné el gyermekeinek a régi idők eseményeit, szenvelgés, dicsekvés és fontoskodás nélkül, s ami a legfeltünőbb: egyetlen affektált költői frázis nélkül. Néha kényes epizódok kerülnek a mese sodrába, becsületesen átmegy rajtuk szépítő hazugság nélkül, úri ízléssel. Mennyi mende-monda sistergett akkoriban körülöttük, mily ízes kis botrányok keverésére csábíthatta volna a szerencsés beavatottat - de Jókay Jolán hálás szeretete úgy megy el az események fölött, hogy a pletykák mögött is csak az egyszerű emberi szenvedés látszik.
Arcok, jellemek és miliő, amit minden mesterségbeli tudás nélkül rajzol, élénken és pompásan adják vissza az életet, mert minden fontos szemében, ami Jókaiék körül történt, s a sok apró eset és élmény mozaikszerűen rakódik össze erősen egyéni hangulatot teremtve. Regényíró számára kíváló forrásmunka lehet Jókay Jolán könyve.
S míg Jókaiék életét rajzolja, előtűnik az ő arcképe is: egy régi magyar nemzetesasszony arca. Minden a két kiváló ember körül forog és Jókay Jolán úgy szerény, hogy még szerénysége sem feltűnő.
Jókai Mór iránt feltétlen tiszteletet és hódolatot érez, még betegágyból is felkel, hogy Móric bácsi számára a kedvenc kemény túrós csipedettet meggyúrja. De rajongó szeretetét Laborfalvi Rózához emeli, szépséget, erőt, bölcsességet és nagyszerű akaratot benne és általa ismerve meg. Laborfalvi Róza arcát a visszaemlékezők már-már úgy rögzítették a köztudatba, mint öregasszonyai közt trónoló, fejfájós kendőiben nyüglődő haragos és zsarnok fúriát, - erre az arcra szeretettel ötvözi Jókay Jolán a jóság, bölcsesség és szenvedés nemes patináját. Laborfalvi Róza érdekes és nagyvonalú jelenség volt, kicsúfolt szenvedélyeiben igazi tragika, megérdemelné ő is, mint a magyar történelem több nőalakja, hogy az utókor igazságot szolgáltasson emlékének.
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!