A Nyugat legutolsó számában jelent meg egy fiatal írónak első írása s az volt vele a megállapodásunk, hogy három-négy szám mulva megkezdjük egy elfogadott kis regényének a közlését.

A fiatal író nem látta már első írását sem, meghalt azon a napon, mikor ez megjelent. Meghalt harminchatéves korában, abban a percben, mikor úgylátszott, megindult sikerrel pályáján.

Pintér Ferenc.
"A pokol tornáca". Ez volt novellájának címe s ebben önarcképét rajzolta meg. Sőt az életét, sokkal reálisabban, mint az irodalmi realizmus kívánja és sokkal fájdalmasabb igazsággal, mint amennyit az élet elbír.

Most fáj, hogy egy számot késett a közlés. Már február 16-án megjelenhetett volna az írás és legalább öröme lett volna benne, sőt talán életereje is erősbödött volna a szörnyű megpróbáltatások közt, mert valóban a népházban lakott és igen nehezen tudta megszerezni a napi 80 fillért, ami éjjeli szállására kellett. De most olyan rendkívüli életet él a magyarság, hogy minden téren, itt is, egy folyóirat hasábjain, valósággal élet-halál harcok folynak minden oldalért. Herakles tizenharmadik munkájához hasonlít, hogy egy fiatal író ki tudja-e küzdeni a megjelenést.

Egy év óta többször becsapódott hozzánk, mint egy különös vadmadár. Magas, csontos, szikár ember, aszkéta arc. Barátcsuhát viselt a lelkén és a testi lemondás tisztes elszántságát. Izzó szemei nyugodtan s mereven néztek s a nagy játékosok fanatizmusa hevítette. Nagy játékot tartott: Író akart lenni.

Az is volt. Az írás a legfőbb szentség volt számára. Abba a mai fiatalságba tartozott harminchat évével, amelyik a háború szörnyetegét viselte vérében s ereiben s a mindennapi életben nem tudott elhelyezkedni. Volt úgy is, hogy állása volt. Nem bírta a fegyelmet, a felfelé hizelgést, a lefelé taposást. Idegen volt neki az egyéni hiúságok szolgálata s méltatlannak tartotta magához kenyérért csaholni. Abbahagyta a meddő küzdelmet abban a hitben, hogyha egész napját s éjjelét az írásnak szentelheti, egy-kettőre felrepül az élet fölé...

Nem sikerült. Mint vértanú hullott el egy olyan küzdelemben, amely nem ígéri a martirium koszorúját.

Száz és száz és ezer kortársa folytatja ezt a csodálatos harcot, írók, festők, szobrászok, muzsikusok, színészek, táncosok. Minden művésztalentum, aki a mai időkben életét teszi fel erre a csodálatos elhivatottságra. Ma, amikor az emberek a világgazdaság e szörnyű válságában legelőször a szellemi táplálékot kapcsolták ki szükségleteik közül.

A művész a koldusnyomor némaságában nem is juthat el odáig, hogy megtalálja önmagát, hogy kidalolhassa azt az isteni éneket, ami általa kell, hogy felzendüljön. A szegénység erőt ad, a nyomor összerombol. Itt most a koldusnyomor lélekpusztító pestise dühöng.

Ez már ott tart, hogy az ismert nevek is büszke nélkülözésben élnek, mit kezdjen akkor s hogy induljon, aki csak indulóban van.

"Kegyetlen vaslogikával, - írja novellájában - egy hókotró mozdony módjára közeledett feléje a társadalom megszokott rendje és elsöpörte minden reményét, még a reményhez való jogát is. Oly impozánsnak látta a dolgok és okok ellene irányuló gépezetét..."

"Igazat adott annak az erőnek, amely elsöpri őt. Nem hátrált meg, csak igazat adott és kényszerítette magát, hogy kitartson mégis az utolsó pillanatig."

Száz és száz fiatal művész helyett írta le e sorokat. Ime a nemzetnek éppen a legnemesebbjei, a szellem elhivatottjai, a gondolat élő műhelyei, a remények, az ideálok, az ember megváltásának égi küldöttei kerültek ma abba a sorsba, hogy a felbomló társadalom elsöpri őket az útból.

És nincs semmi segítség, a segítségnek még reménye sincs.
Elhullanak a fáradt fiatalok.