Sok-sok mondanivaló, karácsonyi üzenet s üdvözlet, sírás, panasz, öncsicsitás, költőt csúfoló líra, s beteg embert valló zsörtölődés tolakodik bennem s kiömleni vágyik, - mégis csak néhány szó az, amit küldök, baráti ajkak közvetítésével, melyek nem engedik elveszni melegüket. Az író beszélni született s ha elönti lelkét a mondanivaló, kicsap, mint a láng, falakon és rácsokon át is. Mennél kevésbé hallgat rá a világ, annál több és fontosabb szava van ahhoz a néhány emberhez, aki figyel még hangjára. De a betegnek hallgatás a helye.

Baja magántulajdon; panasza csak az orvost illeti. Ezért szólalok így, nehezen, akadozón, némi szégyenkezéssel, s titokban magamon mosolyogva; mert úgy érzem, mintha minden szavamban egy néma szólalna meg; vagy egy öntudatra izgatott tetszhalott; vagy éppen egy fölidézett szellem. Az író ma úgyis egy kicsit el van temetve, s már-már csak a szellemidézők költögetik, kicsiny és titkos szekta, ilyen intim szeánszokon.

Presztizsünk megfogyatkozott, büszkeségünk a sötétben bujkál. Gondolhatjuk-e még, hogy a világ nem lehet el írók és magasabb irodalom nélkül? (igaz, hogy olyan világ is ez!) Szinházaink és kiadóink bőven gondoskodnak a jó pótlékról, mely szintén csak irodalom, mert hiszen írják, s büszke irodalom, mert olvassák. Úgy hallom, "magasabb irodalmi érték" már a visszautasítás formulája lett menedzsereinknél. Ez a jelző: "irodalmi" kétségtelenül gáncsoló szó manap. Ki ad itt igazat az írónak, a költőnek, aki lassankint kiadni sem tudja műveit, hacsak nem a saját éhező garasain?

Hírnevét messze túlszárnyalja a footballbajnoké; s még a halál utáni dicsőség sovány vigaszában sem igen bizhatik; hisz a halott duplán halott nálunk. Minden szó az életé, amely kitagadta a költőt; pedig a költő most is édesanyjának vallja őt és egyúttal szerelmesének, mint egy javíthatatlan Oedipus. Oedipus királyból koldussá vált; egyik megalázás a másik után éri, s még boldog, ha megvan a mindennapi koldusfalatja, s nem kell a végletes nyomor sáringoványába zuhannia. Rossz csillag jár az irodalomra, s ezt be kell vallanunk egymás között, mikor így annak nevében összejövünk testben vagy szellemben, s már szinte titkos cenákulumokon, mint valami első keresztények, vagy utolsó pogányok.

Nem maradt más számunkra, mint a hit, hit egymásban és önmagunkban, hit a szellemben és az alkotásban, ama bizonyos Szentlélekben, amely még mindig meghódíthatja a világot, amíg csak egyetlen ember agyában fészke van. Éreznünk kell, hogy ez a hit ellenkezik a világ hitével, s amikor a Lélek madarának fészket adunk, mintha egy üldözött bujdosót rejtegetnénk, aki gyűlöletes és félelmes a világ előtt. A forradalmárok hite ilyen talán, s meglehet, hogy az igazi irodalmárban mindig van valami a forradalmárból is, s talán rá is szolgáltunk minden gyanura, s üldözésre.

Én ha őszinte vallomást kell tennem, s ha igazi jóljáró kulcsot akarok adni írásaimhoz azoknak, akik még törődnek velük, kényszerülök beismerni, hogy legmélyemben mindig elégedetlen és forradalmár voltam, kora gyermekségemtől fogva lázított a csunyaság, ostobaság és igazságtalanság, melyet magam körül láttam, s igazában legnyugodtabb szavam is tiltakozás és forradalom volt: rímeim harmóniája tiltakozás a világ harmóniátlansága ellen, s még konzervatívizmusom is dac és lázadás! értse aki érti.

Elégedetlen mindig és mindenkori környezetemmel szemben; elégedetlen és telhetetlen; aki új világot akartam alkotni örökké, mert a jelenvaló nem volt jó nekem! S így maradtam máig, eleven tiltakozásnak egy kor, egy világ, egy élet ellen, már csak azáltal is, hogy élek és vagyok még, s betegen is le tudtam írni ezt az üzenetet.