Az őszi zuzmarába borult kert kopár bokrai közt, a rácsos gellérthegyi villa csöndjét vasárnap reggel is kopácsolás veri fel. A kapuhoz farkcsóválva kijön Tristan, barátságosan nyalogatja a vendég kezét és törleszkedve kíséri fel vakolathulladékok, kőtörmelékek és a hatalmas hall útját elálló létrák között az emeletre. A félig kész szobákba, ahol a drága barokkbútorok még keresik a helyüket, az ablakokon át beárad a Gellérthegy őszi pompája: mélyen a villa alatt a sűrű ködön is ezüstösen foszforeszkál át a Duna és balra misztikus árnyékát érezni a királyi palota körvonalait.

Hegedűs Loránt híres „vörös villájá-nak, Majovszky Pál romantikus kerti házacskájának és Fellner Frigyes kis kastélyénak szomszédságában 48 esztendei idegölő izgalmas tőzsdei munka után ide vonult vissza „pihenni” Wertheimer Adolf, a leghíresebb magyar bankárok és műgyűjtők egyike, aki szombaton mint nyugalmazott igazgató vett búcsút a Kereskedelmi Banktól. Alig észrevehető szomorúság rebben meg az arcán, amikor az épülő terraszról szétnéz a hegyen:

Mindig az volt az álmom, hogy mielőtt még egészen megöregszem, megmentek egypár évet az életemből abban a környezetben, amelyet szeretek. Nemcsak időnként fellépő betegségem diktálta, magam is úgy éreztem: most ideje visszavonulnom. A Képzőművészeti Társaság vezetésében már évek óta nem veszek részt: jó, ha az ember siketereinek csúcspontján mehet el és nem vár, amíg lehanyatlik a napja. Most végre egészen magánember lehetek és egyetlen nagy passziómnak, a művészettel való foglalkozásnak élhetek.

Wertheimer Adolf tiltakozik az ellen, hogy gyűjtőnek nevezzék, pedig az a 60-80 kép, amelyet nyugalombavonulása idejére megtartott magának, a legelső gyűjtők közé emeli. Munkácsy grandiózus festménye, a „Krisztus Pilátus előtt” a legnagyobb kincse ennek a gyűjteménynek, amelyben Barnabás, Szinyei-Merse, Paál László, Székely Bertalan, Benczúr, a századforduló magyar művészetének legnagyobb nevei szerepelnek. Csupa múzeális magyar kép, amelyek most az Ernst-múzeum raktáraiban várják, hogy bevonulhassanak a gellérthegyi Tusculanumba...

Wertheimer nem szivesen beszél a képeiről, ha szó kerül róluk, valami nyugtalan hallgatásba vonul vissza, mintha féltett magánügyét, érzékeny szerelmét rejtegetné.
Szívesebben beszél a tőzsdéről, amelynek valamikor, mozgalmasabb övekben vezére volt. Akkor négy-öt cégvezető és a hivatalnokok serege várta, hogy egy-egy viharos délelőttön, mint hadvezér a csata közepén, percről-perere adja ki parancsait.

Azóta elcsendesedett a tőzsde is…
Szomorú dolog volt egy idő óta bejárni a tőzsdére és csupa olyan emberrel találkozni, aki régebben láthatta az élet barátságos oldalát és most sokszor egészen vigasztalanul néz a jövőbe. Anyagilag letörve, reményt járkálnak az emberek azokban termekben, amelyekről mindig azt mondottuk, hogy ott tükröződnek legvilágosabban és érzékenyebben az ország közállapotai... Én a tőzsdén is mindig az erők szabad érvényesülésének barátja voltam. A tőzsde akkor felelhet meg céljának, ha a legteljesebb liberalizmus jegyében működik, annak a szabadságnak a jegyében, amelyet mi sohasem tévesztünk össze a szabadossággal. Voltak idők, amikor az ellenkező törekvések érvényesültek a tőzsdén és talán az én munkámnak is köszönhető, hogy sikerült ezeket a törekvéseket legyürnünk.

Az volt a tőzsde vezetőségében mindig a legfőbb igyekezetem, hogy a protekciót kizárjuk, hogy érvényesítsük az egyenlőséget és az igazságos jövedelemmegoszlást. Ezért tettem szert talán bizonyos népszerüségre is a tőzsdén…

Tényleg Wertheimer Adolf volt sokáig a pesti tőzsde legnépszerűbb alakja.
Azt mondják, hogy a Kereskedelmi Bank hatalmas igazgatójának, aki mint egyészen szegény kishivatalnok kezdte meg pályafutását 48 évvel ezelőtt a Kereskedelmi Bank Dorottya uccai régi házában, soha nem volt egyetlen ellensége sem a tőzsdén. Amikor szerdán híre terjedt, hogy talán utoljára járt benn hivatalos minőségben a tőzsde nagy csarnokába, egy perc alatt köréje gyűltek az öreg tőzsdések és sírva búcsúztak el tőle.

Amikor Wertheimernek ez a jelenet eszébe jut, egy pillanatra ő is könnyezni kezd és elcsuklik a hangja. Majdnem melancholikusra fordul a hangulat, amikor nyílik az ajtó és a malterszaggal együtt egy kis csípős, friss gellérthegyi szellő surran be a szobába.

A „szomszéd” lép be, Hegedűs Loránt és amikor meglátja, hogy Wertheimer Adolf - életében először - önmagáról ad interjút, öblösen harsog fel a hangja:
Wertheimerről azt az egyet kell megírni, hogy róla kell megmintázni a régi nagy magyar bankár szobrát.
Azét a bankárét, aki már talán nincs is közöttünk....