„Boldogabb vagyok, mint Dante”, - mondotta Kodály – „mert őt Firenze, amelyért egész életében dolgozott, számkivetette. míg engem Kecskemét keblére ölelt, holott eddig semmit se tettem érte”

A pesti gyorsvonat egyemeletes szürke épület előtt áll meg. A kecskeméti állomás épülete előtt. Valamelyik eltűnt melléképületében született ötven évvel ezelőtt Kodály Zoltán. Mozdonyok dübörgése volt első bölcsődala. A házat rég lebontották, nincs emléktábla, amely hirdethesse: itt született Kodály Zoltán. De a dalok továbbszáguldanak az emlékezés vonatán….

Kecskemét! A híres barackpálinka, Sylvani, Muscat városa, a magyar gyümölcsexport központja, a hizlalt pujkáknak valóságos külföldi börzéje, a Szikra, Ürgés, Ujszéktó, a Beretvás városa, ahová a pendelhálós tiszai halászok vasárnap bejárnak:
mi köze ennek a városnak Kodály Zoltánhoz?

Igen ám! De Kecskemét a hirös város, a Katona József, a Petőfi Sándor, a Klapka György városa. A „Szikra” itt nemcsak bort termel, de lelket is gyújt lángra. Ahogy ma látod gondterhelt homlokkal a Szabadság- vagy a Kossuth téren végigmenni a csizmás, magukbamélyedt magyarokat: mintha megannyi néma Tiborc tekintete sujtana rád el nem mondott panaszaival.

Ha hallod őket terveikről szólani, ha megvillan kezükben a zöldesfényű Sylvanival telt pohár: mintha Jókai regényalakjai lépnének eléd. (Az ő lépteitől is visszhangzott egykor a jogakadémia boltíves folyosója.) Mondják, egyszer vendég érkezett ide nemrégiben, már késő este. A főügyész, Kiss Endre megtudta, hogy az illető nem ismeri a bugaci pusztát- Felzavarta erre álmából a mészárost, hentes t péket, összetoborzott egy nagy társaságot s éjfélkor gardenpartyt adott, természetesen saját költségén, a vendég tiszteletére. Nem utolsó módja az idegenforgalmi propagandának. Aztán itt van a világ egyik sakkcentruma.

Tóth László négyezerkötetes sakk könyvtára, ilyet hetven folyóirat táplál, idecsábított Maróczítól Capablancáig minden sampiont. A kecskeméti sakkör a társadalom minden rétegét reprezentálja.

A „Kordélyozó”. Igy hívják Kecskeméten a Kordélyrajongókat. Évek előtt még bizonyos mellékíze volt e kitélelnek. Ma hála Bódon Pál zeneiskolai igazgató huszonkétévi működésének, Vásárhelyi Zoltán karnagy ügybuzgóságának, Dömötör Lajos h. polgármester, Fáy István főispán, Joó Gyula jogakadémiai dékán és Garzó Béla kollégiumi igazgató megértő felfogásának, mindenki egyetért és boldog, hogy Kodály dicsőségéből kiveheti részét. Messziről jött tanyai tanítók, iparosok, kereskedők,  dalárdák vonulnak be a városházába, hogy Kodályt láthassák, hallhassák.

A legenda már szárnyrakap: idősebb urak emlékeznek ”egész világosan” a gyermek Kodályra.
Vitatkoznak hogy nyolc- vagy hétéves korában hagyta el vajjon Kecskemétet? A szenvedélyesnek induló vitát Kodály maga dönti el beszédében megemlítve, hogy - féléves korában került el Kecskemétről. Mikor Kodály beszélni kezd, lélekzetvisszafojtva figyelik. A karzatról majd lenyomják egymást a kiváncsi fejek. A mester tárgyilagos szavai egyszerre zenekíséretet kapnak: megkondul a kecskeméti öregtemplom nótáshírű nagyharangja. Ércbefog minden betűt.

Boldogabb vagyok, mint Dante, - mondja Kodály, mert őt szülővárosa Firenze, amelyért egész életében dolgozott és küzdött, számkivetette, míg engem Kecskemét keblére ölelt, holott eddig semmit se tettem érte.

Kollegeumi díszhangversenyen különösen megkapó a vegyeskar képe. Ez aztán igazán vegyeskar: Férfiak és nők védőszárnya alatt serdőlt ifjak, süldőlányok és fehérzoknis, matrózblúzos gyerekek…

Szinte három generáció élete sűrűsödik hangjukban a fanatikusak követik zseniális vezetőjüket, Vásárhelyi Zoltánt. Az ötvenéves úri zenekart Bodon Pál szervezte újjá. Puky Margit, Szabady Sándor, Vásárhelyi Zoltán, Gergely Ilus tartoznak lelkes gárdájához. Koudela Géza szárnyaló szavai Kodály feje köré glóriát vonnak.

E Krisztusfej el sem képzelhető szenvedés nélkül, - mondja – ha a világ legnagyobb dirigense, Toscanini, amikor Kodályról beszél, szinte féltérdre ereszkedik…

Fehérfőkötős apácák járultak Kodály elé. A félegyházi Konstanimumból jöttek a csatakos időben autobuszon Ők is éneklik a „Táncdalt”, „Pünkösdölőt”. Blandina nővér, az igazgatónő, megjeleneteztette a kórusokat. Készültek Kodály-ünnepére. Félegyházáról jött Szabó Endre is, a jeles zeneszerző. A vacsorán Kodály ismét megszólal:

Nem vagyok apostol. Azért mentünk el a falvakba Bartókkal dalokat gyüjteni, mert élve találtunk ott egy századok óta letűntnek vélt igazi magyar világot, amelyben megujhodtunk.

Azt tettük, ami jólesett lelkünknek, amelyben nem apostoli lemondás, csak kötelesség lakozott. Ha Velencében a búvár alászáll és a korhadtnak hitt cédrufacölöpöket egészségesnek látja, mindegy lehet neki, hogy fent, a piazzán mit beszélnek össze a felületesek.

Ezért nekünk is mindegy volt a magunk igazának tudatában, ha velünk szemben tévedtek…

Reggel hétkor „Rorate” után Kodály Zoltán a kecskeméti öregtemplomban, ahol ötven év előtt megkeresztelték, csendes misét hallgatott. Elvegyült a tanyai nép soraiban, de felismerték. Egy fejkendős asszony figyelmeztette kislányát:

Ahun imádkozik a Petőfi szemű. Imádkozzunk mi is érte.