Ilyen nevek a regény századából Balzac, Tolsztoj és Thomas Hardy. Mind a három azok közé az írók közé tartozik, akik összezúzzák az embert. És ha megnézem mind a három író jellemvonását, az önálló világteremtés, az alkotó eszközökkel, a tudatos írói fikcióval élés, nem ragaszkodás a korszerű érzelmi állapotokhoz, nem ragaszkodás a valósághoz. Hogy ez így van, hogy a formálást mindennél nagyobbra becsülő írásművek felé tolódik el az érzésünk, látszik akkor, ha megkísérelek egy ilyen párhuzamot: Dosztojevszkij és Tolsztoj.

Dosztojevszkij maga a mágia. Regényeivel, alakjaival problémáival ellenállhatatlan volt, de olyasmi, amit kihevertünk; a XIX. század Wertherje. A Dosztojevszkij-hatás meg fog kopni, ellenben Tolsztoj, a tolsztoji monumentalitás, a tolsztoji világteremtés egyre jobban előtérbe kerül és mai érzékelésünkhöz is szól. Így van, hogy a konzervativizmus még ebben a XIX. században is megtalálja a maga tradicióját, mert mi is lenne belőle, ha ez irónia mellett nem keresné a hagyományokat.

De amit a XIX. századból kivon, megint csak az alkalmazott művészet dícsérete. A XIX. század az eredetiség kultúráját tűzte ki célul, de alapjában véve maga is konvenció-követő volt. Nem akarok kitérni a regényre, nem beszélek a líráról, hanem a legrikitóbb formát veszem, a színpadot. A XIX. század azt hirdette, hogy az ő drámája abszolút konvenciónélküli dráma, szemben a klasszikus drámával.

Maga a valóság-fikció, a végletekig vitt követelés, hogy a kulissza nem kulissza, hanem valóban fal, ez az előítélet, amely egy századon keresztül megszállva tartotta a drámaírót, vagy a színpad végleges függetlenítése a nézőtértől, a történés pszichológiai ideje, - egy csomó negativum a klasszikus hagyománnyal szemben, de a maga negativumában mégis csak konvenció. Még a tárgyválasztással is így vagyunk, mert az a sok háromszög-dráma alapjában véve mi, ha nem konvencionális téma, olyasféle a polgári irodalom számára, mint a klasszikus író számára az erkölcs és a becsület kérdése lehetett a királyi udvarokban. A konzervatív ízlés lenne a legutolsó, amely ez ellen tiltakozik.

Új konvenciókat kell teremteni az új életérzés számára, ez kétségtelen. Az irodalom itt is mint technikai feladat jelentkezik elsősorban, hiszen az új életérzés nem megteremtendő, hanem kialakuló valami. A feladat az új formák, az új megnyilvánulási lehetőségek megteremtése. A mai irodalom kaosz, izmusok tömege; az áttekintés nagyon nehéz. A kritikus feladata azonban, hogy ne engedje át magát az ösztöneinek és amidőn átmeneti ingereket kap, ne higyje, hogy ez végleges megoldás.

Ilyen átmeneti ingerek például az új angol regény: Virginia Woolf, Huxley, mert a formaadás művészetéhez még nem jutottak el. Ezért ha az egyes nevek között különbséget kell tenni, ez megannyi állásfoglalás is azon tényekkel szemben, melyeket e nevek reprezentálnak. Ezért tehát azt mondom, hogy nem az analitikus Joyce, hanem a szintétikus Proust, aki egyszerre betetőzés és újatkezdés; nem a nyugtalan Gide, akit annyira korszerűnek érez a fiatalság egy része, de a kiegyensúlyozott Schlumberger.

Nem Döblin, akinek stílusában egy mai újságíró használja fel a régi naturalista eszközöket, hanem pl. egy Werfel, akiben megtalálom a naturalizmust, de patetikusabb stílusra áttéve. Ugyanígy a lírában nem a szürrealizmus, de Valéry, nálunk nem Zolt Béla új tárgyiassága, hanem az életrajzíró Kassák keménysége. Nem új naturalizmus, hanem új realizmus; a realizmus pedig minden időben nem magát a valóságot jelentette, hanem a valóság transzponálását, és azok az írók, akiket említettem, abban voltak nagyok, hogy a maguk szuverén eszközeivel új világot, új emberiséget teremtettek a régi helyébe.

A kritikus feladata egyelőre a világnézeti alapot keresni, amely az ilyen műveket lehetővé teszi. A mai elit tulajdonkép helyesli a tömegkultúrát; tenger nélkül elképzelhetetlen a sziget. Hogy aztán mi az az irodalom, amely a tömeghez szól, és mi szól a válogatott elithez, azt rábizza kívánságaikra. És amint megvan a termékeny ellentét tömegkultúra és elit között, ugyanúgy ott feszül az író és az osztálya között. A mai író: rétegíró; elszakad és mégse szakadhat el teljesen a társadalomtól, saját osztályának a Don Quijote-ja, kóbor lovag, de mégis csak lovag.

A sznobisztikus áthasonulást akár felfelé, akár lefelé, melyet a polgári kultúra legtöbbjénél tapasztalunk, a mai író nem teheti meg, hanem ugyanúgy függvénye a rétegnek, amelyből származott, mint az anyag, melyet feldolgoz a világnak. Ott transzponálás történik, itt elszakadás, de végeredményében mindkettő elválaszthatatlan az alaptól, ahonnan vétetett. Hogy mi lesz az új, tiszta forma, erre a művek maguk adnak választ. A kaoszból, a világnézeti határozatlanságból fog felmerülni.

Formakultúrát fog jelenteni és tárgytiszteletet, konvenció-tiszteletet, osztálymegkötöttséget. A megkötöttség ellen még forradalmi szempontból sem lenne szabad tiltakozni. Voltairet jezsuiták nevelték és élete végéig hálás volt nekik érte. Elsatnyult rendből elsatnyult forradalmárok születnek, már pedig forradalmárokra mindig szükség van, mert mi lenne a konzervatizmusból, ha nem lennének időnként forradalmak?