Valamikor mi harcoltunk azért az elvért, hogy a művészetben - ide tartozik természetesen az irodalom is - egyedüli értékmérő a tehetség. Mi mondottuk huszonöt éven át, hogy ha egy művész vagy egy művészi alkotás nem tetszik is valakinek, azért nem szabad elítélni, feltéve, hogy tehetséges. Mikor Ady elindult, mi állottunk melléje azzal a jelszóval, hogy meg vagyunk győződve nagy tehetségéről, tehát védjük a jogát, hogy olyan világfelfogás szerint s olyan stílusban írjon, ahogy a géniusza parancsolja.

Ezekben a harcokban ellenünk küzdött Tisza Istvántól lefelé a hivatalos közélet minden tekintélye, ellenünk dolgozott az egész állami apparátus, a sajtó nagyrésze ellenünk igyekezett preparálni a közvéleményt. Állandó gyanusításnak voltunk kitéve, kétségbevonták hazafiságunkat, a nemzethez tartozásunkat, jóhiszeműségünket, emberi és írói erkölcsünket. Személy szerint csaknem mindegyikünk szenvedett kárt az elvhez való ragaszkodás miatt. Mi álltuk a harcot, mert tudtuk, hogy ez a magyar irodalom harca ellenséges külső beavatkozások ellen, hogy az irodalom nem fejlődhetik, gazdagodhatik, virágozhat máskép, csak ha az írónak meg van adva a kizárólagos jog, hogy azt és úgy írhasson, ahogy neki jólesik.

Tudtuk, hittük, vallottuk és gyakoroltuk, hogy a tehetséges írónak szabad szembeszállni a hivatallal, uralkodó politikai rendszerrel és áramlatokkal, társadalmi megszokásokkal és esztétikai babonákkal, mert a tehetség szuverén jogot ad a maga területén. Mert mi nem megalkuvó, alázatos, pártokat, osztályokat, érdekcsoportokat vagy hatalmasokat kiszolgáló irodalmat akartunk, hanem szabad magyarok bátor és független irodalmát, amely nem kegykereső mulattatója akar lenni a nemzetnek, hanem öntudata és lelkiismerete.

Amiért mi annyi vitát álltunk, az most az állami kormányzat hivatalos álláspontja lett. A minap miniszteri ajakról, Hóman Bálint közoktatásügyi minisztertől hallhatta mindenki: a művészetben egyedüli értékmérő a tehetség s ahol tehetség bizonyítja magát, ott nem szabad akadályt támasztani, bénítani, háttérbe szorítani még akkor sem, ha a tehetség műve, szelleme, iránya nem is tetszik. Ez minden irodalmi és művészeti életnek alapfeltétele, elemi igazság, de nálunk harcokat kellett érte vívni s még ma is meglepetésként hat, ha miniszteri szájból halljuk.

Úgy hangzik, mint a kulturális liberalizmus feltűnő ténye. Hóman miniszter ezt a képzőművészetre mondta, mint inaugurálandó művészet-politikájának alapelvét, de remélni kell, hogy nem fogja megcáfolni akkor sem, ha netalán az irodalomra is rákerül a sor. Bár, tudja Isten, még így is jobb szeretnénk, ha a miniszternek nem volna alkalma és oka az irodalom dolgaiba beleavatkozni.