A kormányzó a művészbéke megteremtése érdekében kéziratot intézett a vallás- és közoktatási miniszterhez, aki erre nagyon örvendetes nyilatkozatot tett, amelyben kilátásba helyezte, hogy minden valóban tehetséges művészetet, tekintet nélkül annak formai külömbözőségére, egyaránt fog támogatni érvényesülésében.

Ezzel az úgynevezett műcsarnoki harc új állomáshoz érkezett, bár még távol áll a döntéstől, mely éppenséggel nem könnyű, mert a Műcsarnokot ma egy szerencsétlenül elügyetlenkedett szerződés értelmében majdnem szuverén hatalommal a Képzőművészeti Társulat tartja kezében és Elek Artúr sajtópörének tárgyalása megmutatta, hogy a társulat és vezetői egy jottát sem hajlandók engedni hatalmi poziciójukból.

A társulat kötelékéből kirajzott kiváló művészek pedig, valamint a fiatalság egyáltalában nem szándékozik magát egy kevésbé tehetséges, bár igen sok tagot számláló tábor kényének-kedvének alávetni. Barátságos és hosszabb ideig tartó megegyezésről tehát aligha lehet szó, aminthogy eddig is minden megegyezési kísérlet felborult.

Ha tehát a vallás- és közoktatásügyi miniszter gyökeresen akarja megoldani e kérdést, ez csak úgy lehetséges, ha kettévágja a gordiusi csomót és a Műcsarnokot saját közigazgatási hatáskörébe vonja legalább is addig, míg a mainál egészségesebb művészszervezetet nem létesít, olyan alakulást, melyben nem a tagok száma, hanem a tehetség kérdése a döntő.

De vajjon miképpen lehet ezt elérni, amikor a Képzőművészeti Társulatnak magánjogi szerződése van a fővárossal a Műcsarnokra vonatkozóan és ez a szerződés teszi lehetetlenné a helyzet javulását. Magánjogi szerződéseket hatalmi szóval eddig még nem igen bolygattak meg nálunk. Ezért meglehetősen kételkedve és aggódva várjuk a további eseményeket. De már most is elégtétellel és hálával fogadjuk a miniszternek azt a szándékát, hogy a mai lehetetlen helyzetben rendet akar teremteni.