Mikor az összeütközés színhelyére értünk, azt hittem nyomban vissza kell fordulnunk, oly erősen hullámzott a tenger még ezen az elzárt helyen is. Csodálkozva tapasztaltam azonban, hogy ezeknek a vén tengeri medvéknek meg sem kottyan a kis mozgás és vígan készülnek elő a leszállásra.

Az idő nagyon sürgetett, mert ha a roncsot az ár kicipeli a főcsatornába és esetleg bármily körülmény néhány méternyire a víz színe alatt tartaná, ebből beláthatatlan katasztrófák keletkezhetnének az őrült forgalomban.

Nem írom le itt annak a bizonyos Lewitt-féle búvárpáncélnak a különösségeit, csak annyit említek meg, hogy amikor rámadták a négyszázkilós páncélt, helyemből sem tudtam elmozdulni. Nem is tudtam ekkor, hogy már régen az egyik emelőárboc lánca tart.

Máris telefonon értekeztem a monitor embereivel s mikor összekötöttek Spot apó készülékével, csak akkor kezdtem magam kissé biztonságosnak érezni, pedig még a fedélzeten voltam, egyébként, mikor a páncél belsejét éles villamosfény világította meg, még pedig kívülről, a páncélhoz erősített háromezer gyertyafényű villamoslámpa, akkor már barátságosabb lett a környezet.

Egyszerre azt éreztem, hogy lebegek. Spot röviden átszólt hozzám: most eresztenek a vízbe! Rövid pillanatok múlva eltünt a lámpák fénye, majd halvány, zöldes derengés fog foreszkált körülöttem.

Ebben a pillanatban már a vízben voltam, még pedig gyors menetben a fenék felé. Minél mélyebbre ereszkedtünk alá, a derengés annál élesebb lett. Hirtelen nagyot zökkentem. Valaminek nekiment a páncél, mely áttörhetetlen falai közölt eleven embert rejtegetett. Valahol halk suhogást véltem hallani: a kiáramló oxigén fütyült a hátam mögül.

- Most mingyárt a fenéken leszünk - mondta Spot, aztán dugd a lábaidat a helyükre és próbálj megtalálni engem. A lámpák már jönnek. Egyszerre nappali fény keletkezett körülöttem. A néma csendben hirtelen felragyogtak a halak ezrei, gömbölyű, rémült szemek pillantottak reám. Hatalmas fekete göröngyök, sziklák meredeztek előttem.

Nem tudtam, mikor értem a fenékre, csak valami gyenge szédülés fogott el, mint tengert betegség vett volna erőt rajtam. De ezt a múló rosszullétet, amit minden búvár minden leszállásnál érez, pillanatok alatt megsemmisítette a szörnyű látvány, melyben most részem volt.

Közvetlen közelemben két állat összegubancolódott testét láttam vonaglani. Az egyik óriás-rák volt, ennek csipkés, szögletes csápjai vadul csapkodtak egy tökforma, bizonyára puhatestű állat köré. Ez viszont egész homokfelhőt kavart fel abbeli igyekezetében, hogy ellenfelét vastag szívókkal ellátott karjaival lenyűgözze.

Két szeme megvillant a fényben. Most a rákot maga alá gyűrte. A következő pillanatban egyik karja leszakadt. A vad dulakodás az átterelődött egy spongyaféle szikladarabra és a teljesen világos vízben, tisztán láttam a rák borzalmas munkáját, amint ellenfelét darabokra szaggatta. Most valami nagyot rántott rajtam. A monitor emelt fel, hogy bizonyára Spot apó bemondása alapján, jóval odébb tegyen le ismét. Nagy sereg lomha-testű, házinyúl-nagyságú tengeri nyulica közé tettek most.

Ezek afféle tenger fenekéhez nőtt mezítelen csigák, olyanok, mint amilyenek kertjeinkben mászkálnak eső után, de azzal a különbséggel, hogy ezek szétnyílnak, mint a virágok és nyomban befogják az áldozatot, ha az véletlenül arra tévedne. Határozottan éreztem, még a vastag páncélfalon át is, hogyan csapkodják lábaimat ezek a bestiák.