A budapesti kir. törvényszék egyik büntető tanácsa bűnösnek mondotta ki Elek Artúrt a Képzőművészeti Társulat ellen elkövetett rágalmazás vétségében.

Távol áll tőlünk az, hogy a magyar királyi bíróság pártatlanságában kételkedjünk, távol áll az, hogy az ítélet bírálatába bocsátkozzunk. De megvan a reményünk, hogy a védő által benyújtott semmiségi panaszok, vagy pedig a tárgyaláson kivizsgált tényállás alapján a felsőbb fórumokon más ítélettel fog befejeződni a pör, és most csak azért foglalkozunk vele, hogy egyrészt az elítélt személyének, másrészt a pör előzményeinek jelentőségére rámutassunk.

Elek Artúr a magyar képzőművészeti irodalomnak, kritikának évtizedek óta lelkes munkása, aki megközelíthetetlen becsületességével, ismeretei fölötte kiterjedt voltával, ízlésének emelkedettségével és írásának művészetével a művészeti irodalom élén áll évek óta, amit ezeken a hasábokon, ahol működésének nem csekély része folyt le, részletesebben nem kell talán magyaráznunk.

Ez az ítéleteiben mindig meggondolt, mások érzékenységét mindig tiszteletbentartó, írásaiban higgadt író, körülbelül egy évvel ezelőtt erősen megnyomta a tollat és kiöntötte haragját azok miatt a visszás állapotok miatt, amelyeket a Képzőművészeti Társulat művészeti és különösen kiállítási politikájában tapasztalt s melyekkel a Nyugat is többizben foglalkozott. Egyáltalában nem szorul bizonyításra, hogy a társulat életében ugyanazok a folyamatok játszódtak le, mint a hasonló összetételű külföldi társulatokban, azaz, hogy egyremásra rajzottak ki belőle művészcsoportok és ma a magyar képzőművészet kíválóságai közül a társulat kötelékébe úgyszólván már senki sem tartozik.

Ellenben a társulat a mai tehetségtelen, jelentéktelen és káros összetételében majdnem szuverén jogokat gyakorol a legjobb magyar kiállító helyiség, a Műcsarnok termei felett. Való ez? Helyes állapot ez? Szabad ilyen helyzetnek ügyesen megszerkesztett alapszabályok még ügyesebb használatával előállnia? Mi azt hisszük, hogy nem és teljes mértékben megértjük azt a felháborodást, amelyet ez a helyzet nemcsak Elek Artúrban, hanem a kilépett, vagy kihagyott művészekben és mindazokban kelt, akik a magyar képzőművészet jövőjének ügyét és nem magánérdekeket viselnek szívükön.

Tévedés volna azt hinni, hogy Elek Artúr pörével lezáródott volna ez az ügy. Sőt, ellenkezőleg! Ma, amidőn nyomorúságos helyzetünkben képzőművészetünk olyan válságos órákat él, amilyeneket újjászületése óta még meg nem ért, nem lehet megnyugodni abban, hogy a közönséggel való érintkezés legkedvezőbb feltételeit olyanok biztosítsák a maguk számára, akiknek legkevesebb joguk van hozzá csekélyke, vagy semilyen képességeikkel. A harc nem szünt meg és mi sem hagyjuk abba; egy alkalmat sem fogunk elmulasztani, hogy rá ne mutassunk annak a helyzetnek tarthatatlanságára, melyet Elek Artúr barátunk legnemesebb intencióktól vezérelve erkölcsi kötelességének tartott támadni.