Futurizmus és fasizmus
A futurizmus - az összes vele kapcsolatos és belőle eredő izmusokkal együtt - az utóbbi időben valóban már kissé "vieux jeu"-nek számít.
Indulásakor nemcsak a nagyközönség, hanem a hivatásos kritika is meglehetősen tanácstalanul állt ezzel az új irányzattal szemben. Sokan mosolyogtak rajta, mások pedig féltek világosan nyilatkozni, nehogy egykor majd úgy állítsák őket az utókor szeme elé, mint akik félreismerték egy olyan forradalmi jelenség fontosságát, amely korszakalkotó volt a művészet történetében. A futurizmus abban az időben még valóban "probléma" volt, - ma már nem az.
Ma már, különösen, mióta éppen a legkiválóbb tehetségű futurista művészek lassankint visszatérnek az egyéni, eredeti, de mégis normális kifejezési eszközökhöz, tisztában vagyunk vele, hogy a futurizmus nem hozta meg a művészet világforradalmát. Nem egyéb kissé különleges, új (vagy már nem is új) iskolánál, - egy a sok közül, - amelynek kétségtelen érdeme, hogy szóhoz juttatott néhány érdekes, vakmerően eredeti tehetséget. Érdeméből nem von le, hogy ezek a tehetségek minden valószínűség szerint akkor is éppen olyan merész formában nyilatkoztak volna meg, ha a futurizmus nem teszi divattá a merészséget. Hibája pedig, hogy túlzott művészi liberalizmusával bizonyos tekintetben lóra ültette a tudatlanságot és a dilettantizmust.
A futurizmus tehát az egész világon, amint mondani szokás, kissé már "lejárta magát". De nem így Olaszországban, ahol a fasiszta kormány szinte azt mondhatnánk hivatalos művészetté tette és minden lehető módon favorizálja.
Kissé furcsán hangzik ez: futurista, - akiből akadémikus lett. De aki ismerős az olasz viszonyokkal, épúgy nem ütközik meg ezen, mint ahogy nem érzi paradox-jelenségnek azt sem, hogy Európa legkevésbé szabadelvű kormánya éppen a művészet legszélsőségesebben forradalmi irányzatát támogatja. A futurizmust ugyanis másként értelmezik Olaszországban, mint bárhol másutt a világon.
Hogy megérthessük, miben áll ez a különbség, vissza kell tekintenünk a háború előtti időkre, amikor Olaszország, amint a művelt pestiek mondanák, a "dolce far niente2 országa volt és külföldön csak azok gondolkodtak felőle komolyan, akik az utazási irodák prospektusait lapozgatták. Az olaszt akkoriban kedves, mulatságos, de erélytelen és henye népnek tartották, amely a mult emlékein élősködik. Ebben a közismert beállításban sok igazság is volt; s ez a sokatcsúfolt olasz tunyaság a művészetekben is megnyilvánult.
Az olasz művész egyébként is nagy handicappel indul neki pályájának. Tehetségére ránehezedik Itália óriási kulturális múltjának súlya, amelynek hatása alól nehéz annyira felszabadulnia, hogy igazán eredetit alkothasson. Ezért helyzete kissé olyan, mint a nagyemberek fiaié: csábító az összehasonlítás, amely gyakran igazságtalan és csak ritkán üthet ki - az epigon javára.
Azokban az időkben, amelyekről beszélünk, tehetségekben nem volt hiány, de olyan igazán eredeti tehetség, aki elődeitől tökéletesen függetleníteni tudta volna magát, alig akadt. Ez az epigontunyaság az olasz művészetek fejlődésére épúgy rányomta a maga bélyegét, mint az olasz közéletre.
Ekkor történt, hogy egy merész és tehetséges művészcsoport a Párizsban élő és francia nyelven író Marinetti vezetése alatt kibontotta a művészi anarkia fekete lobogóját, és új eszméket hirdetett: "Amit már egyszer megalkottak - az csupán műkincs. Nem élősködhetünk többé rajta. Az életerős művészet nem a multból merít, hanem előretekint a jövőbe!"
Ez a felhívás akkoriban a világon mindenfelé elhangzott, de az, ami máshol csupán művészi jelszó maradt, Itáliában, a kulturális szükségszerűség hatása alatt, forradalmi riadóvá hatalmasodott.
Itt a legizmosabb, legerőteljesebb és - bátran mondhatjuk, - legkomolyabb tehetségek alkották a futurizmus úttörő gárdáját, - Marinettin kívül csak olyan nálunk is ismert neveket említünk, mint amilyen Papinié, Botempellié, Bruno Corraé, vagy a festő Prampolinié, - akik a futurizmus eszméjét az olasz viszonyoknak megfelelően formálták, és a bátor, friss alkotó energia szimbólumává tették.
Az olasz futuristáknak nem az volt a legfőbb céljuk, - amivel más nemzetiségű kollégáik nagy részét szokták vádolni, - hogy minél több hatlábú rókához és kétfejű borjúhoz hasonló művészi alkotással gazdagítsák a furcsaságok múzeumait, hanem hogy akár tévedések, túlzások árán is új, merész irányba tereljék Itália túlságosan sima utakon haladó, tunya szellemi életét.
És itt találkozik össze a futurizmus célkitűzése egy tőle látszólag oly távoleső és idegen politikai áramlatnak, - a fasizmusnak alapgondolatával.
"Dolgozzatok! Küzdjetek, ököllel is, ha kell, de mutassátok meg, hogy van bennetek erő, akarat! Bizonyítsátok be a világnak, hogy Olaszországnak nemcsak multja, hanem jövője is van!" Ezeket a jelszavakat épúgy megtalálhatjuk az olasz futurizmus, mint a fasizmus kiáltványaiban. A két áramlatnak egy volt a célja, ha különbözők is az utak, amelyek feléje vezettek: a fasizmus az olasz közéletet akarta a bátorság és a magabiztos, fiatalos önérzet tetterejével áthatni, a futurizmus pedig Olaszország szellemi életét próbálta friss, új akarásokra serkenteni.
Közös a két hitvallás, - a művészi és politikai, - bálványa is: az energia, - azt istenítik minden megnyilvánulásában. Ez a magyarázata annak a heves interventista propagandának is, amelyet a futuristák a háború kezdetekor, az olasz hadüzenet előtt kifejtettek. Az ő szemükben a hadüzenet is a nemzeti akaraterő megnyilatkozását jelképezte, - a háború tisztító vihart, amelyben újjászülethetik Itáliai lelke.
Tudvalevő, hogy abban az időben maga Mussolini is ugyanolyan fanatikusan harcolt a háborús beavatkozásért, mint Marinetti, a futuristák vezére, le is tartóztatták mindkettőjüket, háborús uszításért. A futurizmus és a fasizmus már akkor is közös uton haladt, mikor a fasizmus voltaképen még csak megteremtőjének lelkében élt. A békekötés után pedig - azokban az időkben, amikor hőskorát élte a fasizmus, mely tudvalevőleg nem csupán a bolsevista propaganda, hanem főként az elerőtlenedett, lezüllött olasz közélet ellen szállt sikra, amely ennek a propagandának alkalmas melegágya volt, - a futurista tábor tömött sorokban állt a fasiszta eszme mellé.
Marinetti megalapította a "futurista fasció"-kat, amelyeknek keretén belül egyidejüleg küzdött a futurizmus és fasizmus eszméjéért, és ettől az időtől kezdve csaknem mindazok, akik futuristáknak vallották magukat, egyúttal harcos fasiszták is voltak, amiért cserébe a fasció se vette le többé oltalmazó kezét a futurista mozgalomról.
A fasizmusnak az idők folyamán sikerült megvalósítania programja egyrészét. És a friss munkakedvvel dolgozó Itália szellemi élete is kikerült a tunyaság veszedelmes kerékvágásából. Ebben az új tempóban megindult fejlődésben ma még talán nem is annyira az eredmények a fontosak, amelyeket a művészetek egyes ágai felmutathatnak, hanem az új gondolatok, új kifejezésmódok keresésének az a hallatlan, túláradó energiája, amely a mai Itáliát jellemzi és művészi életének képét szinte kaotikusan forrongóvá teszi.
Ez az érdekes és értékes nekilendülés nem utolsósorban az olasz futuristák érdeme, akik, ha néha túlzottan alkalmazott és helytelenül megválasztott eszközökkel is, de mindig bátran, és elismerésreméltó eréllyel szálltak sikra a jövő Olaszországáért.
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!