Tanyák

Házak hevernek körül a nesztelen
forgó sikon: Alföld tanyái,
pirosan tükrözik a zuhanó Napot, messze
gőzéből bukkanva mint tengeren halászó
hajók vitorlái.

Zörgő vonat ragad csöndjükbe s egyre fájóbb
fojtott sírással nézem őket
s mikben örök horgonyt vetettek:
a szintjátszó kalásszal s tengerivel
hullámzó mezőket.

Merülő világ ez: holttenger, pőre sík,
tanyák sötét gondú világa -
mely önmagát emésztve mozdulatlan
sorvad a Kárpátok örvös
kőgátjába zárva.

Méltó gyásszal omlik az este is, tört
virágként ellobban és távol
mint vízbefúlók elhaló kiáltása rémlik
pár gyönge fény a homályba süllyedő
tanyák ablakából.

Tejút füstjét, csillogó szikráit ontva
elzúg az éj s a szörnyű mélyben
holtan úszó tanyák fölött egyetlen
díszként csak a csorba Hold dereng
túlvilági fénnyel.

Vadember

Nyárasd, Körtvélyes, kedves szigetjeim,
utak kígyóit feledve -
itt vagyok újra s boldogan ejtem
hajszolt homlokom jószagú csöndetekbe.

Letéptem testemről ruháim, meztelen
fényben, lombok alatt járok.
Füzek párájában nefelejcs remeg s lábaim
szelíd csókokkal érintik a vadvirágok.

Bokrok közt lapul a Duna, ez a zöldszemű
szörnyeteg homokos ágyán.
Pikkelyes hátát csattogva veri a kacagó Nap
s fent könnyű fény játszik a fák koronáján.

Révészkunyhóban alszom, széna a vánkosom.
Rigó füttye ébreszt reggel
s ha este dob piros testemre takarót:
tücskök és halászok altatnak kábító énekekkel.

Kezemből tűz szökik s mit víz sodort messziről:
vigan kap a száraz fába
s míg forgatom a nyársat, serceg a zsír - füstje halovány
szegélyül szegődik távoli hegyek fátyolába.

Vadalma s vadkörte üdítő izeit földi
szeder vérével cserélem.
Hal a vacsorám: csupa merő kincs, midőn ércesen
ragyog a gyertyafényben.

A csöndben mint János Pathmosz szigetén,
írom lelkemet a porba
s rábizom sorsát a felhőket mutogató szélre
s a gyöngyöző királyi habokra.