De ha a földjét elárverezik, akkor lesüllyed. Elveszíti tekintélyét, elveszti a szavazata súlyát, elveszíti közhivatalát, vége van. Nem ritka, hogy egy ilyen ember inkább felakasztja magát, mint hogy az alacsonyabb minőségű élet gyötrelmeit vállalja.

Mivel ennyire a birtokhoz van kötve az egész élet, roppant gondot kell fordítaniok arra, hogy legalább a külszín megmaradjon. A birtokot fenntartani nagyon nehéz, mert nincs biztosítva az évi jövedelmezőség. A művelés is, de az időjárás is és azonkívül számtalan körülmény játszik közre a birtok hasznának kialakulásában. A kisgazda tehát arra nevelődik, hogy véghetetlenül takarékoskodnia kell, különösen a pénz dolgában, mert ahhoz jut a legnehezebben.

Görcsös ragaszkodás a vagyontárgyakhoz. Nemcsak a földhöz, hanem mindenhez, ami az életéhez tartozik. Egy ásó, amelynek a vaslapját pénzen vette s a nyelét maga faragta, roppant kincs a számára, amit a világért el nem ajándékozna s ellopni nem enged. Pótolhatatlan. Még akkor is, ha már használhatatlanra lekopott. Jó lesz még valamire. Egy tyúkkas, amit vett, vagy maga font, ócskán és már szemét formájában is ott marad és ki nem dobná, vagy el nem tüzelné.

Nincs lelke rá, mert hátha még kell valaha valamire... Az ízék, a törek, a szalma-csutak, a régi meszelő, a nagyapja ócska ekevasa, amit már az ő ekéjéhez nem is lehet használni, minden tárgy, ami egyszer nála használatban volt, ha ma félre is került, olyan része az életének, mint a testének minden íze és ujja, semmitől sem bír megválni. Fenn kell tartani az élet egészét, úgy ahogy az felhalmozódott: minden tárgy, ami a telekről kikerül, a halál jegye.

Egy kisgazda olyan könnyen tönkre tud menni a legcsekélyebb könnyelműség mellett, hogy a gyermeket a legelső pillanattól kezdve a rémült-megtartásra kell nevelni. S ez végig vonul az egész életén. A legminimálisabb mennyiségű ételt fogyasztják, a legszűkebben ruházkodnak, a legtakarékosabban élnek. Nem isznak, nem dohányoznak, nem költenek. Minden pillanatot felhasználnak, hogy pénzt keressenek s pénzt ki ne adjanak.

Ha az életkeretet sejtnek tekintjük, ennek a sejtnek az épségben tartására fordítják erőiknek túlnyomó részét.

Ebből következik, hogy a közélettel és a közdolgokkal szemben is a végtelenségig fukarok és önzőek, mert nem látják annak semmi hasznát. A falu költségeire, a tisztviselők javára, a pap, a tanító előnyére egy fillért sem akarnak kiadni, mert a fillért a saját életüktől kell elvonni és nem látják, hogy az így kiadott fillér valahol megtérül. Az adót a leglehetetlenebb kínok közt fizetik s csak azért, mert muszáj.

A falu tagjai, a falusi társadalom egyedei ebben valamennyien egyetértenek.

A kisgazda valami nagyon megijesztett vállalkozó, aki nem mer a vállalatába belefektetni s nem mer semmi kockázatot elkezdeni, s nem hisz abban, hogy a közösség valahogy segítségére van. Az ország gondolatai oly távol vannak tőle, hogy elképzelhetetlen, hogy az neki hasznára váljon, ha az ország virul.

Ennek főoka, hogy szörnyű és áthidalhatatlan távolságot éreznek a felettük levő úri osztállyal szemben.

A kisgazda osztály közvetlen az urak alatt van, de úgy érzi magát, mintha ez az osztály rajta feküdne, mint valami elviselhetetlen teher, amelyet neki kell eltartania s nem a maga jószántából, hanem azért, mert ez az osztály adózás és más formákban kiveti rá a maga fényűző életének összes költségét.

Okoskodásuk szerint, csak ők termelnek, az urak csak fogyasztanak. S mivel nem tehetnek ellene semmit, elszántan és kétségbeesetten védekeznek ott, ahol lehet. Kézzel-lábbal s ellenséges indulattal és gyűlölettel védik érdekeiket, ha tudják s ha nem tudják, akkor kétségbeesetten és tehetetlenül szenvedik el a szörnyűnek érzett terhet.

A falu egy bizonyos fokig érzi a közösség valóságát és szükségességét. De csak addig, amíg a falu szemléletében vannak. A falunak szüksége van a templomra, mert az mutatja meg a falu nagyságát s az adja meg a falu tekintélyét. Templomépítésre nagy bőkezűséggel áldoznak, de legfontosabb itt is a torony, ami messze látszik, hogy ha a mezőn dolgoznak, akárhonnan lássák a magas és erős tornyot s a szomszéd falubeliek is hadd lássák és vegyék tudomásul, hogy az mekkora és hadd irígykedjenek. Már ami a torony tövében van, az mind másodrangú.

Maga a templom is, bár ha tehetik, akkorát építenek, hogy a legnagyobb ünnepen is beleférjenek. Hanem, hogy milyen a paplak, s hogy van felszerelve melléképületekkel, az nem fontos. Vagy pláne az iskola és a tanító életének szükséges melléklete. A többi nem tartozik rájuk. Ha rajtuk állana, a községházát egy putriban is el tudnák képzelni, de a közigazgatás elrendeli, milyen legyen.

A jegyzőt is szívesen dugnák be egy sárkunyhóba, de el kell viselniök, hogy kő- és téglapalotát kapjon. Kórház? Eszükbe sem jutna s az orvos építsen magának, ha tud. Több hivatalnok nincs s nem is kell neki. Rémülten látja, ha a szövetkezet egyszerre házat tud építeni s raktárhelyiségeket állít. Ezt, úgy érzik, mind az ő zsírjukból szívják ki.

Igaz, hogy azok, akik a hivatali házakban laknak, csak a legritkább esetben tudnak népszerűek lenni, mert a magyar úr, ha falusi hivatalnok lesz, ugyanolyan ellenséges érzéssel néz rájuk, mint ők reá. Családilag nem érintkeznek, társas összejövetelekben hacsak lehet, nem vesznek részt. Gyermekeiket úgy nevelik, hogy az idegen legyen a faluban és kivágyjon onnan.

A nép életének két legfőbb jellemvonása: a vagyon konzerválására való törekvés és az uraktól való elhúzódás.

Ettől a két fontos dologtól eltekintve, maguk közt, már amennyiben elérhető, hogy senki se szoruljon a másikra, kedélyesen és kellemesen tudnak élni.

Nagyon jól tudják, hogy mindenkinek megvan a maga terhe és a maga baja s ezért nem is súlyosbítják egymás helyzetét. A rendes magyar faluban nincsenek kártételek egymás rovására. Segítő érzés sem igen van, de azért inkább előfordul, mint a másik, az ártó szándék. Egyrangúak és egy színvonalon élők közt inkább valami jóízű és szíves akarat van. Szeretnek elbeszélgetni, különös figyelemmel kisérik egymás életének legkisebb mozzanatát is.

Mindenki mindent tudni akar mindenkiről. Ha valaki hétköznap felveszi a vasárnapi gunyáját, azt mindenki tudja, mért tette: megy a városba, mert pöre van, vagy betegsége van, vagy instálni megy valahova. Minden szokatlan mozdulatot észrevesznek s annak okát, célját, értelmét megtudják s elbírálják. Rettenetesen félnek attól, hogy valaki áttörje a szokás gátjait, hogy valaki kiemelkedjék a többi közül, hogy akárki is fölébe emelkedjék egy hajszállal a saját lehetőségeinek, vagy a többieknek.

Ha ilyen veszélyes és fenyegető dologtól nem kell félni, akkor örömmel állanak meg egymással elbeszélgetni az utcasarkon, vagy a kiskapuban, a földek mellett, vagy az utca közepén. Ilyenkor tele vannak okossággal, bölcsességgel, tréfával. Játszik a felgyült és a túlfeszített erő és a kedély. Beszédeik túlnyomó része az üzletmenetre vonatkozik, állandóan résen levés, hogy a másik meg ne előzze valamiben. Aki hamar szánt, vagy hamar kapál, vagy hamar arat, kihíjja a figyelmet és elszánt érdeklődéssel figyelik, sikerül-e neki valami új?

Éppen a nagy spórolásból és az egész életet betöltő makacs verekedésből a sorssal, könnyen kilendülnek egy-egy szokatlan pillanatban. Vásáron, ha egy kis bort megiszik, gyakran elkölti az egész tehén árát, vagy elvásárolja cifraságokra: Ťegyszer élünk!ť kiáltással. A nagy összejövetelek, a keresztelő, a lakodalom, valósággal erőpróba lesz, evésnek, ivásnak, dorbézolásnak szinte kötelező véglete. Szégyen, ha egy gazda nem tudja megadni lányának a nagy lakodalmat, amin az egész falu, vagy legalább is a nagy rokonság és baráti kör hivatalos.

A falu népe a politikáról semmit se tud.

Az nekik oly távoli és idegen, hogy nem is akarnak benne részt venni. A szavazás nem számít. A legjobb magyar vidékek kisgazdatársadalmának semmi politikai önérzete nincs, mert még eddig sohase volt beleszólási lehetősége.

Akadnak, minden falunak szokott lenni egy-két politikus gazdája, akik rendszerint nagy tehetséggel beszélnek. Kitűnő szónok-talentumok kerülnek ki a magyar kisgazdák közt, akik örömmel és szívesen hallgatnak meg, de a legutóbbi választáson már az egész vonalon cserbe hagyták a saját rendjükből került jelölteket, mert nem látták eredményét a kisgazda képviselők munkájának. Olyan magas képzettség kellene ahhoz, hogy a megyei életben s pláne az országos politikában a kisgazdák megállják a helyüket, hogy ezek szegények gyorsan felőrölték magukat s ami eredményt elértek, azt is azok az ügyvédek és más intelligens emberek érték el, akik a kisgazdapolitikához csatlakoztak; a nép maga belátta, hogy ezen az úton nem sokra jut.

Mióta a falu felszabadult a forradalmak után maradt zárlatok alól, azóta a népet nem érdekli a politika s ha valaki mégis bekerült a képviselőházba az utolsó választáson, egyéni népszerűségének köszönheti a megválasztását, vagy a kormány jóakaratának, de többé nem a népben élő felfelétörekvés érzésének, nem annak, hogy a nép politikai érettsége fejlődött és politikai éleslátása haladt.

*

A kisgazdaréteg mögött élők, a Ťszegénységť, egészen más lelki életet él, mint a törzsökös, földdel, vagyonnal biró, biztos alapokon nyugvó életű földtulajdonosok.

Az a szegény-ember-típus vagy biztos fizetésből él, mint a cselédnép, vagy a véletlenre van bízva a sorsa, mint a szabadon tengődőké.

A cselédnép, az alkalmazottak észjárása szerint él. Egyetlen célja, hogy lehetőleg kevés testi munkával szolgálja meg a kenyerét. Előbbre úgy sem juthat a legnagyobb erőmegfeszítéssel sem, mert egyéni jövedelemre nem tehet szert. Abba beleszólana az egész cselédség, hogy valakinek nagyobb fizetése legyen, mint a többinek van. A Ťkomencióť általános és a munka, amit el kell végezni, bármelyik hasonló sorstársú és munkaképességű cseléd által is elvégeztethető.

Semmi kvalifikáció nem kell, csak amit az élet kialakít abban a szegény gyermekben, aki egész életét a cselédmunkában töltötte el. Ujabban már van némi kiválás, amit elfogadnak. A jorkshirei tenyészeteknél szakavatott disznókezelőkre van szükség, akikkel a gazda bizonyos szakiskolázottságot is megszereztet. Az ilyen ember már valamivel nagyobb fizetésre tehet szert, de ilyen tehenész, vagy tejkezelő, vagy sertésgondozó egy megyében alig néhány kell. Tehát még mint rend nem törte át az átlagos nívót.

A cselédember tehát inkább arra törekszik, hogy takarékoskodjék az erejével, ami egyetlen tőkéje. Nagyobb ambiciókra nincs lehetősége, tehát inkább azért tartják egymást számon, hogy valamelyik ki ne stréberkedje az uraság javító figyelmét.

Lomhán mozognak, lassan járnak, unottan hordják a ganét, vagy ballagnak az ökrök után. Életük szótalanul telik, mert mindig egyedül vannak a mezőn itt, vagy ott. Vagyont nem gyüjthetnek, ezért az utolsó fillérig feleszik a fizetést, amely különben oly mérsékelten van megszabva, hogy semmi luxusra nem telik. De ez az egyszerű élet viszont biztosítva van s módot ad rá, hogy az asszonyok általában munka nélkül ácsorogják el az életüket és dologtalanul pletykáljanak a cselédházakban.

Ha ezek a házak javulnak, ha ma már ritka, ahol két család lakik egy szobában s az uradalmak egyre emberségesebb életet adnak a cselédségnek, ez nem az ő szervezettségüknek az eredménye, hanem a kor szellemének, a szociális gondoskodás minimális parancsának, így nekik semmit se kell tenniök, hogy előbbre jussanak.

Ez a réteg az ősi kedélyességből még többet őrzött meg, mint a kemény és vad munkára kényszerített kisgazdaréteg. Még ezek mesélgetnek, dalolgatnak, ma már minden jobb cselédházon van rádió és hallgatják az urak nótázását.

De az idegélet rendellenességei is gyakoribbak. Az állandó ellenőrzés, a kis életek versenye, a nehéz testi munka szakadatlan felfordítja lelki nyugalmukat, a férfiak neurotikusak, a nők hisztériások.

Viszont az a réteg, a mezőgazdasági munkásoknak az a rendje, amelyik csak időszaki munkát kap, még ősibb és még gyermekibb életet él. Ezek a summások, akik sokszor nagy távolságból jönnek, együtt egy-egy falunyi csoportban, kimozdítva a lakóhely állandóságából, valósággal nomád életet élve. Nagy barakokban laknak, húszan-harmincan egy deszkaépületben, sűrűn egymás mellett feküdve.

Napközben, kint a szellős és tágas mezőn, kapálják, százával egymás mellett a cukorrépát, vagy végzik a többi gazdasági tömegmunkát s este, mikor hazajönnek a nagy uradalmi tanyákra, megfőzik a maguk kis vacsoráját, a krumplit, vagy a tésztalevest s a kevés és kis tápanyagértékű ételt ott szeretik megfőzni a trágyadomb mellett, mert ott készen kapják a kórót és azért sem kell sokat mozogni a napi nehéz munka után. Kedves, nagy gyermekek maradnak.

Igyekeznek egyenletes lassúsággal haladni a hosszú sorokban, a leglassúbbat véve lehetőleg irányadónak, hogy senki se maradjon el, egy fordított Taylor-módszer. Az ebédszünetekben s este a vacsoránál végtelenül vidámak és játékosak. Apró tréfákban élik ki a napi munka-fáradtságot. Mikor aztán lefeküsznek, némi hancurozás után jóízűen és boldogan alusznak, hogy reggelre frissen ébredjenek, hogy újra kezdhessék a robotot.

Gazdasági szempontból egyebet nem tehetnek, csak hogy minél kevesebbet költsenek. Egyébre nem jut s úgysincs lehetőség, tehát a koszton spórolnak, mert abból kell megélni a télen a családnak, amit a summára kiküldött egy-két családtag keres.

Ez a réteg aztán igazán nem vesz részt a köz életében. Nem is tudnak arról, mi van a világban. Ők csak akkor vonulnak be a politikába, ha háború üt ki, mert akkor be kell rukkolni a férfinépnek.

Ennek a rétegnek politikai nevelésével igazán soha senki nem törődött.

S még kevésbé a náluk is szegényebb, de igen nagy réteggel, azokkal, akik még summás munkát sem tudnak szerezni. Ezek a falu árvái s nem is gondolnánk, milyen sokan vannak. Az alföldön vannak öt-hatezer lélekből álló községek, ahol a lakosság negyven százaléka teljesen nincstelen és semmi lekötött munkája nincs. Ezek tavasz felé már valamennyien az éhhalállal küzdenek. A vármegye szokott hozatni nekik bizonyos mennyiségű krumplit s azt olcsón, pár filléres áron kiosztja. Ilyenkor a családanyák sorra koldulják egymást, hogy harminc filléreket kérjenek kölcsön, hogy azon öt-hat kiló krumplit tudnak vásárolni a lesoványodott, csupa csont és bőr gyermekeknek.

Egyes vidékeken kubikos munkáshad áll elő ezekből. Csoportban, maguk vezetői alatt elindulnak nagy messzi vidékekre, igen sokan a budapesti Teleki-térre s várják a jószerencsét, hogy útépítésre, csatornázásra, vagy más földmunkára elvigyék őket. Ezek aránylag jól keresnek s a nehéz munka miatt jól élnek, sok szalonnát, kenyeret s húst is fogyasztanak, mert kialakult köztük az a felfogás, hogy máskép nem bírják a munkát.

Pedig nekik is az az egyetlen vagyonuk, ha valamit megtakaríthatnak a keresetből s azt hazaküldhetik az otthonmaradt éhező családnak. De azért bennük az a furcsa gyermekes dac gyakran megfigyelhető, hogy inkább nem vállalnak munkát, ha nem kapják meg azt a bért, amit remélnek s ilyenkor heteket és hónapokat töltenek el éhezve és heverve a báránybőr subán, amely lassan már csak az ő ruhájuk, házuk.

Ahol semmi ilyen szakmunkára nincs lehetőség, vagy nem jött szokásba, - mert vannak vidékek, ahol háziiparral foglalkoznak, elképzelhetetlen alacsony bérek s kereset mellett; van hely, ahol apa, anya, a nagyszülők és a gyermekek egésznapi gyékényfonással, kosárkötéssel harminc vagy ötven fillért tudnak megkeresni, - ott a szegény ember élete még szánalmasabb és még megrendítőbb. Itt már nincs más hátra, csak a hátha... Hogy hátha valahol valami munka kerül.

Valamelyik uradalom nem kap summást, akkor őket híják... Vagy itt-ott favágással, s alkalmi mezei munkával keresnek egy pár pengőt... Túrkeviben ilyen alkalmi munkások egy uradalomban faültetésre jöttek ki. Ott voltam az ebédjüknél s jóízűen csiklandozta az orrot a bográcsba aprított szalonna és a rávetett lebbencs... Megkóstoltam s megdícsértem... Jó étel...

- E jó, uram, - mondta a munkavezető, - de mi hatan vagyunk itt, hanem bent a városban kétezeregyszázan vannak, akinek nincs ilyen jó dóga, mert semmi munka nincs...

Lelki életük szintén egészen gyermekes. Valahogy áthúzzák az életet s közben igyekeznek, semmi gond és semmi bú nem nyomván fejüket a reggeltől estig tartó éhezésen kívül, oly vidám tréfázásban és apró viháncolásban, mint a vidám ebek, vagy olyan gyötrelmes marakodásban, mint az őrültek.

Politikailag ezeket a mély nyomor világában élő embereket, akik ethnikumukban, nyelvükben, lelki értékeikben a legjobb magyarságnak tekinthetők, - újabban a szocialista párt kezdi megszervezni. Persze igen nagy nehézségek mellett, mert azoknak, akiknek olcsó munkaerőre van szükségük, nem érdekük, hogy ez a réteg is önérzethez jusson és szava legyen... A kenyéradók érdeke más, mint a kenyérpusztítóké.


Ha a magyar nép jellemét meg akarja valaki vizsgálni, nem szabad tehát csak a kisgazdarétegre fordítani a figyelmét.

A kultúra magasabb régióiba emelkedett magyarság viszont veszített eredeti népjelleméből. Az már nemzetközi kvalitásokat mutat. Minél mélyebbre ereszkedünk, annál tisztábban lehet látni a magyar faj jellemvonásait.

Ez a faj a nincsteleneknél még a pásztor és nomád vonásokat mutatja. A mindenbe könnyen beletörődés, a minden nélkülözést játszva elviselő gyermeki vonásokat. Nem érzik a roppant súlyt s azt játékos kedvük örömeivel egyensúlyozzák ki. Vadak ezek, kedves, boldog vadak, akiknek vallása a jóság, istene a derű. Az övék a magyar lélek humora, a magyar bátorság semmivel nem törődése. Papjuk? Nem igen tudnak arról.

A templomokban az övék a hátulsó sor és a karzat, ha ugyan egyáltalán, a téli ünnepet, a karácsonyt kivéve, el tudnak jutni a templomba, hiszen a pusztáról nem lehet templomba gyalogolni. Ezek nem írnak és nem olvasnak, hallanak és beszélgetnek. Még köztük fel lehet jegyezni az évezredes meséket és a régi betyár-balladákat, de fel lehet már szedni a budapesti orfeumok kupléit is.

Mikor fog ez a nép felszabadulni és olyan szerephez jutni, amely belső emberi értékeinél fogva megilleti őt a magyar nemzet életében?

Minél mélyebb társadalmi rétegben él a magyar, annál üdébb gyermeki arca van. A szegény ember gyermeke friss és kedves tudatlanságban nő fel s mivel sem az iskola, sem az élet nem okosítja meg szerfelett, ezt a gyermeki lelket megőrzi felnőtt korában is. Gondtalan és vidámságra hajlamos gyermekek ezek, s ha a napi táplálékot megszerezte, ha az ételt megette és száját megtörülte, oly megelégedett tud lenni, mint a körülötte élő állattársai.

Mindjárt fütyörész és dalolgat és ha ketten vannak, már elkezdenek kötekedni s hancurozni... A kapások a szőlőben ha leteszik a kapát és megeszik a hagymát kenyérrel, már a vidám madarak módjára röpködnek és ficseregnek. Kivált ha férfiak s nők, fiúk s lányok vannak együtt.

Ártatlan és kedves testi mozgásban és tréfás és szellemes szellemi szikrázásban ömlik ki belőlük a természetes életkedv. A dohányosok a pajtában oly vidám életet élnek, csupa nevetés és kacagás és kurjantgatás, mihelyt a nehéz és gépies munkában szünet áll be. A répakapálók a pajtában oly jól érzik magukat, hogy a kislány alig várja, hogy kinőjön az iskolából és őt is elszerződtessék s mehessen a távoli tanyákra s élhesse a vidám életkét.

Még öregasszony korában is elmosolyodik, ha visszagondol boldog ifjúkorára, mikor summás volt ennél vagy annál a grófnál, no hiszen a nevét se tudja, mert nekik csak a Ťgrófť. Mindegy az, hogy Palavicsinek, vagy Cserninek, vagy Zselenckinek híják. A napszámos a favágítónál, mikor nekivetkezik kedvére a fűrészelésnek, ahogy nekilát s hallatlan magabíztában, egy kis ajándéktól fellelkesítve roppant munkát végez, utána nem rest egymással birokra kelni s még evvel pótolni meg a napi munka elviselhetetlennek látszó fáradságát.

De ugyanezeknél a labilis lelki életet is ott lehet látni. A legkisebb baj végzetesen hat rájuk. Ők azok, akiket a tábornokok nem szeretnek, mert rögtön kishitűek. Ez is gyermeki vonás, kiegyensúlyozatlan lélekállapot. Állati friss öröm és jaj.

Minél feljebb megyünk azonban a társadalmi ranglétrán, annál csöndesebbé s annál fáradtabbá látjuk válni a magyart. Már a falu gazdái módosabban járnak, lassabban rakják a lábukat s kimértebben mozognak. A nagygazda már fölényesen s lemosolyogva néz a napszámosára, mert ő már gondban él, ő már éjszaka nem alszik, az adón töri a fejét, meg az árakon s a terméshozamot bírálja szakadatlanul. A napszámosnak még másat jelent az időjárás, mint neki. A napszámos azért örül a kis esőnek, hogy azalatt elheverhet a fedél alatt, a gazda gondterhes arccal vizsgálja az eget, lesz-e kukorica? Minél nagyobb vagyona van egy családnak, annál súlyosabb a lelkiállapota.

Már fiai nem dalolnak s lányai is csak igen fiatalon dúdolgatnak néha. Már itt a ruha és a társadalmi szerelés az ifjúság életének főgondja s a szülők vért izzadnak, hogy előteremtsék a kamatokat. Ha pedig a parasztsoron átlépünk és a földbirtokos osztály életét vizsgáljuk, ott egész degenerált rétegre bukkanunk. A dsentri ma valósággal a végét járja. Anyagilag teljesen tönkrement. Éppen a legmagyarabb vármegyék földbirtokostársadalma végkimerülésben szenved. A birtokok idegen kézre kerülnek, ami megvan még, az roppant terhek alatt ropog.

A dsentri hallatlan fényűzéshez szokott s olyan társadalmi kultúráltságra tett szert, hogy ízlésben és igényekben versenyezhet a nagybirtokosokkal, akik viszont szintén a legszörnyűbb bajok közt vergődnek. A világgazdaság áralakulása megtörte és végveszéllyel fenyegeti az ezerholdasok világát. A keszthelyi gazdasági akadémia hallgatóiról éppen ez évben hallottam, hogy egyszerre nagyon szolidak lettek, elmultak a régi nagy ivások, tombolások és dorbézolások.

Még pár év előtt egy úrifiú ezer pengőt kapott havonta hazulról, de már az idén senki sem kapott havi kétszáz pengőnél többet s ebből nem telik a kicsapongásokra. Nem kapnak többet a gyerekek, mert a szülők ma már a létminimumot is alig tudják a legnagyobb birtokból is előteremteni. A földre az utolsó évben mindenki ráfizetett s minden nagyobb gazda adósságból él s az adósság már úgy elhalmozta őket, hogy azt lehet mondani, hogy a hitelezők tartják el ezt az egész osztályt azzal, hogy nem árvereznek.

Nem árverezhetnek, mert nincs vevő. A föld ára felére, vagy még lejjebb szállott s a bankok kétségbe vannak esve, mert ma már a birtokok terhe a valóságos értéket sok helyt meghaladja. Pedig ennek az osztálynak az egész életformája olyan, hogy másra alig alakítható át. A földbirtokosréteg ifjúsága semmit sem tanul, semmi praktikus munkára nem kap sem képesítést, sem hazulról tehetséget. Nem csodálkozom, hogy van ennek az osztálynak olyan ismerője s ismertetője, aki a faj elvénhedéséről beszél.


Ha a vagyoni rétegződésnek felső síkján elvénhedést lehet tapasztalni, majd jönnek helyettük alulról a fiatal erők. Ezek átveszik az életet, szerényebb igényekkel és nagyobb munkaerővel.

Ezek azonban úgy látszik csak a természetes földosztás, a tönkrement birtokosok földjének adósságok miatt való szétparcellázódásával fognak feljebb jutni. Arról alig lehet szó, hogy országos politika jöjjön segítségére az alsóbb rétegeknek. Ennek semmi jele. Az országos politika e pillanatban úgy látszik teljesen le van foglalva azzal, hogy megmentse a felszínen levő családok létét és arról álmodni sem lehet, hogy a mélyben és sötétben tengődő milliók sorsát vegye tekintetbe.

Az élet azonban, mint valami nagy főzőüst, egyre keveri és forgatja a benne levő elemeket.

Bizonyos, hogy nem lehet sokáig fenntartani azt az állapotot, hogy a nincstelenek embertelen nyomorban sínylődjenek s azt sem, hogy a vagyonok semmivé őrlődjenek.

A mai magyarság krízis előtt áll.

Akárhogy fordul, az ifjúság lelkiségén fordul meg a jövő.

Nem azon, hogy az ifjúság e pillanatban vegye át egy új élet irányítását, hanem azon, hogy az ifjúság az élet parancsa alapján felismerje, hogy az eddigi rendszer és módszer rossz volt és valami új, szociálisabb és emberibb és kultúráltabb életre igyekezzék.

Majd ha felnőnek és ők veszik kézbe ennek a magyar szigetnek a kormányát és egész életét, akkor a magyarságnak valami homogénabb életet kell kezdenie.

Móricz Zsigmond