Nem volt szó arról, hogy van-e hát szükség új eszmékre, új igékre és új érzésekre?

De még csak arról sem volt szó, hogy valóban egyetlen megoldás-e, ha ölbetett kézzel várjuk az új Messiást, aki helyettünk majd mindent elvégez s nekünk nem lesz más dolgunk, csak imádni őt. És hogy milyennek kell lenni ennek az új Messiásnak, hogy az ő személyében és tanaiban necsak a halászok és vámszedők, de a farizeusok és a liktorok is boldogan megnyugodjanak?

És ha ilyen nagyon is elvont gondolatokkal nem kivántak foglalkozni, mért nem volt szó az egykéről? a tanárok színvonaláról és a tanárok életlehetőségeinek emeléséről? Arról, hogy mért nincs ma egyetlen politikus sem, aki irodalom és művészet iránt érdeklődne? Nincs szó arról se, hogy a képviselők mért nem érdeklődnek az országgyűlések iránt? (Azon a napon, mikor előző cikkem megjelent, megírták a napilapok, hogy az Iparvédelem kérdésének tárgyalásánál négy képviselő volt jelen a Házban?

Mért van ez így? Valóban nincs szükség rá, hogy 244 képviselő közül négynél több legyen jelen bármiféle kérdés tárgyalásánál? Olyan egyszerű s magától értetődő dolog az az országkormányzás? Vagy olyan magasztos gondolkodású emberek a képviselők, hogy 244 között csak négy akad, aki az ipar alacsony kérdésénél bemegy meghallgatni az előadót és a szónokot.)

Vagy mi van hát avval a nagyszerű kultúrpolitikával, amely a harmadik tanügyi kongresszussal befejeződött? A kongresszus három évvel ezelőtt megvolt, a Naplók, hála legyen a jóistennek, most megjelentek. Ezzel el van végezve a dolog? Volt kongresszus, vannak Naplók, mi kell egyéb? Légy boldog Magyarország.

És mi van azzal a felháborodott tiltakozással, amit vártam, hogy a vidéki értelmiség nincs elzárkozva a földmívesektől, hogy nem élnek úgy, mintha indiai gyarmatokon volnának, hanem a legszorosabb és legtestvéribb szövetségben és barátságban vannak a néppel, résztvesznek életében és bánatában és vezérei annak a népnek, amelynek vezérei kell, hogy legyenek?

S mi van a programmal, amit kiadtam a tanár úr kivánságára: az, hogy építő magyarság kell! Nem kell? Azért nem válaszolnak az urak erre a felszólításra, mert fölösleges? mert úgyis az van, mert egyebet se teszünk, csak építünk, szervezkedünk és pezseg az élet a serény tevékenységtől a nemzeti élet és faji jelleg újrateremtésében?

*

És nem fösvénykedtem abban a két cikkben, amit a Nyugat mult két számában írtam, hogy kérdéseket tegyek fel, amiről érdemes vitatkozni, de az urak nagyon is szűkre szabták a vitaanyagot a saját számukra.

Nem akartak egyébről beszélni csak arról, hogy én méltó vagyok-e arra, hogy kényes kérdéseket feltegyek? Mivel hogy az a legbiztosabb módszer a kérdések megoldására, hogy agyon kell ütni, aki kényes dolgokat firtat.

Az a kérdés, hogy azzal a bajok megszünnek-e? Ha igen, akkor egy embernek örömmel kell feláldoznia magát a közösségért. Ha azzal megjavul a közélet, a jelen és a jövő, a gazdasági helyzet és a nemzetközi viszonylatok, az erkölcs és a Sors, - hogy valakit agyonvernek, akkor ez nagyon jó orvosság s nem is kerül sokba.

*

Mért szólaltam meg? Mi közöm volt nekem két kiváló közéleti ember vitájához, akik mindaketten elég legények ahhoz, hogy egymással megvívják a csatájukat?

Megmondtam első cikkemben: azért, mert felújultak bennem a húsz év előtti harcok, mikor pontosan ugyanezen a hangon támadtak bennünket az irodalom és tudomány régi vezérei.

Ők támadtak.

Ellenben elmult húsz év.

Mindazok köztünk, akiket ők támadtak, rendíthetetlenül haladtunk azon az úton, amelyen akkor elindultunk és húsz év alatt ez a mi generációnk volt az, amelyik elvégezte a magyar irodalmi termelés dandárát. Tessék kihasítani ebből a húsz évből, sőt huszonötből, azt a részt, amit mi írtunk s mi marad? Az egész magyar közönséget mi tápláltuk szellemi termékekkel, mi, azok, akik elől a legelső percben bezárták az akkor fennálló irodalmi társaságok a kapuikat. Nem voltunk benne a Társaságokban, mi a Munkában voltunk benne.

Kérdem a Társaságokat: elengednék ezt a mi munkánkat? Készek volnának kiradirozni a magyar irodalom terméséből azt, amit mi írtunk? Gazdagabbnak és szebbnek tartanák a magyar irodalom utolsó huszonöt évét, ha annakidején el lehetett volna hallgattatni Adyt és minket, akik még élünk.

A magyar közönséget pedig tessék megszavaztatni, hogy mért olvasta a mi könyveinket, mért nézte meg a mi darabjainkat, mért engedte magát befolyásoltatni a mi lelki munkánktól?

Azért szólaltam meg, mert a Sors iderendelt annak a folyóiratnak a vezetésébe, amelyik ma az egyetlen irodalmi fórum, amely azt tűzte ki feladatául, hogy sem pártra, sem felekezetre, sem életbeli viszonylatokra nem lesz tekintettel, tisztán csak irodalmi értékeket akar termelni s csak a tiszta irodalomnak akar szabad szót és teret biztosítani.

Nem politika miatt szólaltam meg, hanem az irodalom miatt.

*

Az én cikkeimben semmi politika nincs. Író vagyok, s az írás szabadságaért harcolok. Ebben a fojtott levegőben megszólal egy író és szava annyit jelent, hogy beszéljünk nyiltan, okosan, érvelve, eszmei vitában azokról a dolgokról, amelyek bajaink alapját idézik elő.

A hang tiszta nyugalmáért szólaltam fel. Azért, hogy legyen vége annak a professzoros, fölényes, erőszakos, az igazság kiderítését megakadályozó modornak, amit negyedszázad óta el kell szenvednünk. Az a tornádó, amely cikkem következtében fölkavarodott, megmutatta, hogy igazam van. Ez fölkavarta mindazt a port és szemetet, amely rá van rakodva az irodalom életére.

Most mindenki láthatja, hogy milyen szörnyű igazságtalanságra képesek a politikai elvakultságban vagdalkozó pártemberek. Ennél szörnyűbb merénylet a magyar irodalom történetében nincs; itt most nem politikusok, hanem írók követtek el erőszakot az írói szólásszabadságon.

De az írótársak, a közönség és az ifjúság minden rétege felől felém áradó bizalom, megbecsülés és szeretet, megadja nekem az erőt, hogy a vihart elviseljem s nekünk mindnyájunknak, akik írunk és pedig lelkünk legteljesebb izzásával írunk, megadja az erőt, hogy folytassuk munkánkat a magyar irodalomért.