Egy kiállítás tanulságai

1931 | Október

A városligeti Műcsarnok körül folyó versengésnek eredményeképen jött létre a "Művészcsoportok 1931. évi kiállítása", amelyen a Képzőművészeti Társulat, amint azt fanyar rövidséggel fogalmazott katalóguselőszavában mondja, "a szervezés, elbirálás és elrendezés jogát, saját felelősségükre az Országos Képzőművészeti Tanácsban képviseleti joggal felruházott művészcsoportoknak adta át és ezzel az alapszabályaiban és Budapest székesfővárossal kötött szerződésében foglalt kötelezettségének tett eleget."

Azaz nem erkölcsi kötelességét teljesítette, hanem egy jogi kényszernek engedett és eleve megtagad minden közösséget ezzel a kiállítással, tehát nem vonható semmi felelősségre az ott lévő képek, szobrok értékeért, érettük az egyes művészeti csoportokat teszi felelősekké. Mindenesetre megható ez az óvatosság ebben az esetben: a Társulat, mely évtizedeken át a leghaszontalanabb giccsek ezreit segített művészetként feltálalni, most egyszerre kezét mossa, nehogy valakinek eszébe jusson a mai festészet törekvéseinek jelentkezéseiért szemrehányásokat tenni, mert hiszen ez fájt neki, ezek a szörnyű forradalmárok, akik bolondok, akik nem tudnak festeni, akik nem másolják az előttük járók idejét vesztett kifejezési módjait, akik inkább nyomorognak, de nem gyártanak a pesti részletképelárusítók silány közönsége számára százszámra megismétlődő mázolásokat.

Erre a nyilatkozatra talán nem is volt szükség. Lukács Györgyéket egy Bernáth Aurél-képtől olyan megmérhetetlen távolság választja el, a művészeti tehetség felismerésének kérdése olyan távol áll tőlük, hogy aligha akad valaki, aki arra a gyanúra vetemedjék, hogy egyszer végre spontán, a maguk szántából próbáltak olyasmit cselekedni, amiben a mai magyar művészet ügyét szolgálják.

Isten ments! ezzel mi sem rágalmazzuk meg őket. Legelső tanulságunk tehát az, hogy a jövőben sem várhatunk jóindulatot a Társulat részéről kiállítási politikájában. De hiszen ezt amúgy is tudhattuk. Jóval fontosabb tanulságokkal szolgálhat maga a kiállítás, melyen Szinyeiék kivételével az összes művészcsoportok résztvettek.

Akik azonban az ilyen egyesüléstől csodákat vártak, alaposan megcsalódhattak, mert a kiállítás egyáltalában nem váltotta be vérmes reményeiket. Mintha a genius loci nehezednék rá: fölötte jelentéktelen. És ezt tévedés volna annak tulajdonítani, hogy Szinyeiékkel legkiválóbb művészeink jó része elmaradt, hiszen itt van a Kut és az Ume kiállítása, amelyek arra lettek volna hivatva, hogy a mai törekvéseket teljes erejükben ismertessék. Sajnos ez nem történt meg.

Mindkét csoport gyöngén szerepel. Bernáth Auréltól, Szőnyi Istvántól és Medgyessytől eltekintve, mintha abban vetekedtek volna egymással, hogy a Műcsarnoki színvonalhoz igazodjanak, amely ezúttal is a megszokott. Mert amit iparszerűen lelketlen festésben és mintázásban a többi egyesülések produkáltak, az mindenben megfelel az eddigi szomorú tapasztalatoknak.

S ha valamikor éreztük, akkor most kellett világosan látnunk azt, hogy a tömeges képvásárok ideje elmult, hogy legfeljebb megélhetési jelentősége van, de külömben kártékony leszállítója és tönkretevője minden nemesebb törekvés érvényesülésének. Hiszen még a legjobbfajta művészet sem bírja el azt a szomszédságot, melyet sok száz kegyetlenül rossz kép ömleszt köréje, a rendezésnek azt a durva ügyetlenkedését, amelynek csak egyetlen fontos elve van, teletömni a termeket, hogy mindenkit szóhoz juttasson és akárkit is bebocsásson tagsági jogán oda, ahol csak a legkiválóbbaknak volna szabad falhoz jutniok.

Nem a különböző csoportok szóhoz juttatásának kérdése az, mely a Műcsarnok válságát megoldhatja. Nem csoportokon múlik a művészet ügye, hanem a tehetség kérdésén és ez sohasem juthat irányító szerepre ott, ahol rosszúl megszervezett és boldog-boldogtalant egyformán istápoló egyesülések, vagy azok szövetkezése uralkodik. Így a Műcsarnok mai szervezetével, aminél bizony a többi csoportok összeállítása sem sokkal külömb, mindig távol fog maradni attól az ideális rendeltetésétől, hogy csak a legjobb magyar művészetet mutassa be.

Ez utóvégre nem is volna valami tragikus dolog, másutt is így van ez, különösen olyan országban, ahol a hivatalos művészeti politika épen úgy mint nálunk, az akademizmust és epigonkodást pártfogolja. A jó művészet ott is a magánkiállítások kisebb, intimebb és százszorta megfelelőbb keretei közé szorul és ezekben ma már nálunk sincsen hiány.

Olyan időket élünk ma, hogy a művészet minden ágában, tehát az irodalomban is, a tehetségnek nem a nagy tömegek előtt lehet keresnie az érvényesülést, hanem a kiválasztottak kis seregére támaszkodva kell elindulnia.