Viszálykodás a Műcsarnok körül
A képzőművészeti kiállításokat látogató közönséget december havában alkalmasint jócskán foglalkoztatta az a háborúskodás, mely a Műcsarnok termeinek használata körül a Képzőművészeti Társulat és a Szinyei-Társaság között lefolyt és abból indult ki, hogy Szinyeiék évek óta nem tudtak hozzájutni ahhoz, hogy saját jubiláris kiállításukat a Műcsarnokban rendezhessék. Erre az összekülömbözésre következett azután az idei téli tárlat, amelyről a Benczur-Társulat, Szinyeiék és a Kut távolmaradtak.
Ez a téli kiállítás is jubiláris tárlat, hivatva lett volna tehát, hogy a mai magyar képzőművészet összes kíválóságait bemutassa. Ehelyett majdnem összes jeles festőink hiányoznak róla, aminek következtében odakint ismét fölötte alacsony a színvonal. De nemcsak ezért, hanem legfőképpen amiatt, hogy megint boldog-boldogtalan szóhoz juthatott, garmadával lehetne itt összeszedni az olyan képeket, amelyeknek a művészethez semmi közük sincsen.
Mert hiszen nem szabad megfeledkezni arról, hogy egy kiállítás nívóját nem néhány jó festmény állapítja meg, hanem éppen a legrosszabb, mert ez a határköve annak, hogy a kiállítást szervezők mit tartanak még mindig eléggé művészinek, hogy a közönséget véle gyönyörködtessék. És ezúttal minden túlzás nélkül állapíthatjuk meg, hogy ezt az alsó határt most olyan mélyen szabták meg, mint eddig talán még soha, és ez erősen ráirányította a figyelmet a műcsarnoki kérdésre, mely majdnem két évtizede izgatja művészeinket.
Az a folyamat, mely lassanként kiválásra kényszerítette a legderekabbakat, a Ťsok lúd disznót győzť egyszerű és az életben annyiszor lejátszódó históriája. A tehetségtelenek küzdelme a tehetség ellen, amelyben mindig a számszerű sokaság, tehát a tehetségtelenség győz. Olyan művészeti egyesülések, ahol a tagok száma nincsen korlátozva és nem minden egyes kíváló művészek döntésétől függ, lassanként olyanokkal telnek meg, akiknek a művészethez csak annyi a közük, hogy mások művészetét iparszerűen utánozzák.
Ez volt a Képzőművészeti Társulat sorsa is. De ez volt a hasonló nagy külföldi művészeti egyesületeké is, Párizsban a Societé des Artistes Français grandpalaisi, hatezer kiállítási tárggyal dicsekvő tárlatairól is hiányzik minden nagy tehetség. Ott is szinte gombamódra szaporodtak a kiválások és új egyesületek, ahol a jobb művészet próbáltak szabadulni a középszerűség vízözöne elől. De ezek az akadémikus ízű külföldi tárlatok egyben mégis nagyon különböznek a mi tömeges városligeti kiállításainktól, a dilettantizmus ama szörnyű ügyetlenkedéseit, amelyek a mi műcsarnoki kiállításainkat szinte elviselhetetlenekké teszik, nem találjuk meg rajtuk, a francia kiállításrendező megköveteli, hogy azt, ami a művészetben megtanulható, a kiállító tudja is: technikai ügyetlenkedésekkel nem inzultálják a látogatókat különben eléggé unalmas kiállításaikon.
Felvetődik már most az a kérdés, hogy kellene-e, miképpen lehetne s hogy egyáltalában lehetséges-e a mai műcsarnoki helyzeten segíteni?
Az egész probléma egy pillanat alatt megoldódnék, ha a közönség túlnyomó része elégedetlen volna a mai helyzettel, ha társadalmilag, tagságilag és látogatásaival nem támogatná a Műcsarnok mai vezetőségét. De ennek éppen az ellenkezője áll, mert kétségtelen, hogy a Műcsarnok mögött nemcsak a hivatalos körök leplezetlen lelkesedése áll, hanem nagy társadalmi rétegek megelégedése is. Aminthogy a krajcáros regények mögött is jóval nagyobb olvasótábor terebélyesedik, mint a valóban művészit alkotó irodalom mögött.
Amig tehát a művészetet fel nem ismerő tömeg és ehhez számítjuk az ízlésük szerint nyilván közéjük tartozó társadalmi előkelőségeket és hivatalos köröket is, nem válik műértővé, addig a mai helyzeten segíteni nem lehet. A tömeg pedig mindig átlagos, sőt még kevesebbet jelentő, ma is az, és a jövőben is az fog maradni.
Segíteni tehát nem lehet, de kérdés az, hogy vajjon egyáltalában érdemes volna-e? Hogy nem hibás álláspont-e az, ha a művészek legjava része szintén óriási kiállítási helyiségre sóvárog és nem elégszik meg mai szűkösebb kiállítási lehetőségeivel.
A külső körülmények vágyódásukat a Műcsarnokra igazolni látszanak. Itt van a legjobb felső világítás, tágas nagy termei mellett kisebb, intímebb hatásúakkal is rendelkezik és neki van a legnagyobb közönsége! Ezek mind kecsegtető dolgok, de nem döntő jelentőségűek, mert a jó művészetnek nincsen szüksége ilyen óriási méretekre, sőt ezek károsak is lehetnek reá. Régen bebizonyosodott, hogy a tömegtárlatok valóságos temetői a művészetnek.
Sokszáz műtárgyból álló kiállítás hatása növekedésével fordított arányban fogy, igazi mély kapcsolat a néző és a művész között csupán kisterjedelmű, sőt még tovább megyek, csakis egy-két művészt bemutató gyűjteményes kiállításokon fejlődhetik ki. Ezeknek lehetősége ma nálunk olyan bőséges mértékben adva van, hogy legjava művészeink nem is élnek vele teljesen, mellettük jóval gyöngébbek is elégszer szóhoz tudnak jutni, legfeljebb csak abban szenvedünk szükséget, hogy legfiatalabbjainknak még mindig eléggé nehéz a bemutatkozás.
Azt hiszem tehát, hogy a Szinyei-Társaság hamis célok után fut, ha a műcsarnoki érvényesülést kívánja. Beléesnék a tömeges felvonulás ama hibáiba, melyekben a Műcsarnok művészei évek óta szenvednek, hiszen még a Szinyeisták legkitünőbb művészeire is áll az, hogy egy kevert kiállításon két-három igazán jó képük többet mond, mint tizenöt, amelyek között nyilván gyöngébbek is akadnának.
Hagyják ők és velük együtt többi kiváló festőink békében a nagy tömegeket és ne sóvárogjanak a hivatalos és társadalmi tömjénekre. Hagyják magára a Műcsarnokot ízléstelen magasztalóival együtt és elégedjenek meg a köréjük sereglő, bár jóval kisebb táborral, hiszen ennek tagjai azok, akik ma Magyarországon a művészet ügyét valóban előreviszik és hogy anyagiakról is essék szó: közöttük vannak a legtehetősebb és legszorgalmasabb vásárlók is.
.jpg "Hazatérő kivándorlók")
.jpg "Az önálló vámterület és a függetlenségi párt")
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!