Ha pedig az ember író, akkor úgy gondolja, hogy ahány ujság van, meg ahány könyvkiadó, az mind boldog, ha az ő írását megkaphatja. Minek azt reklámozni. Csak ki kell tenni az auzlágba s az olvasók sorba állanak és addig viszik, míg csak példány van belőle. Mert minden író tudja, hogy olyan könyveket, mint ő, senki sem ír, ennélfogva még rettenetesen szégyellné is, ha ezt üzletileg hirdetnék. Írják meg a kritikusok, hogy milyen jó.

Én tehát ilyenformán mélyen lenézem a reklámot. Csak akkor bosszankodom, ha a kiadó azt mondja, hogy az új könyvem ott szikkad a raktárban. Ilyenkor aztán arra fakadok, hogy: hát hogyne maradna ott, ha senkinek se mondta meg, hogy megjelent...

Vagy ha csizmadia vagyok, s a vásárról tele ládával megyek haza, akkor azt mondom: "Ezek a mai emberek mind elromlottak. Nem úgy van már mint régen volt. Bezzeg azelőtt kapkodták a csizmámat, de ez a sok új ember... Ki kék doboltatni, ha én megérkezek, hogy itt van az a híres mester, akinek olyan csizmái vannak, amilyen csizmái senkinek a világon."

Vagy ha gazda vagyok és tíz pengőért, meg kilencért veszik a búzámat, ami nekem magamnak huszonháromba van (ha mindent felszámítok), akkor azt mondom: Micsoda kormány ez a mai kormány? Hát nem tudja ez kipublikálni az egész világon, hogy a magyar búza a világ minden búzájánál külömb? Hogy a magyar búzának nem az az értéke, mint másféle búzának? Hát mire az a sok nyomda meg ujság, meg vámszerződés, ha nem arra, hogy a magyar búzának hírt, nevet, dicsőséget szerezzenek?

Hiszen még a pap sem szégyelli, hogy meghuzassa a harangot, hogy az emberek megtudják, hogy most lesz az istentisztelet. És felállítják az útfélen a kereszteket, mint a vallás hirdetőoszlopait, vagy ahogy Karinthy Frigyes mondja, az égen a hold és a csillagok az Úristen fényreklámjai az éjszakában.

Hát ha még az Úristen sem szégyelli tudomásul hozni az embereknek, hogy íme itt van az ő boltja, a mindenség, a legjobb világ minden világok közt: akkor az én kormányom szégyelje? meg az én kiadóm ne mívelje? vagy én magam mindent meg ne tegyek, hogy az emberek megtudják, hogy van valami eladni valóm?... S hogy az az eladni való minden eladnivalók közt a legjobb és a legeladnivalóbb...

Mindezek dacára én nem szeretem a reklámot, mint eladó, de még kevésbé szeretem, mint vevő. Tudom én, hogy mire van mulhatatlan szükségem, tehát hogy mit akarok venni. Nem kell engem figyelmeztetni arra, hogy bútort vegyek, autógummit, dobozsajtot, urasági házat Grázban, sósborszeszt, lysoformot, prémet, köhögés elleni pasztillát... (ezt rögtön veszek.)

Végignéztem a mai lapokat s közbeszúrva megjegyzem, hogy voltaképen nagyon kevés a hirdetés... És hogy minden lapban ugyanazok a hirdetések vannak, tehát alapjában véve csak egynéhány cég hirdet... A megrögzött idealisták. Akik hisznek a hirdetés erejében és hatásában és hasznában. És akiknek van pénzük még a hirdetésre, vagy hitelük a lapoknál...

Arról akarok beszélni, hogy a vevő hogy gondolkodik a hirdetésről.

A falu a reklámot gyűlöli. Elvileg. A falusi ember csak az észrevétlen reklámnak hisz. Ha sógor, koma azt mondja, hogy a Pain expeller jó, azt elhiszi, de ha a hirdetés mondja, akkor nem hiszi. Olyan sokszor pórul jártak a hirdetéssel, hogy már az is gyanus, ha hirdetnek valamit. Úgy gondolják, hogy csak azt hirdetik a cégek, amitől szabadulni akarnak.

Nagyon titokzatos dolog, hogy kél valaminek divatja. Annyi mindenféle portéka van. És mind jó vagy mind rossz. Mind szép, vagy mind csúnya. Hogy lehet egy új cikket bevezetni? Mit csináljon a termelő, hogy felhívja a figyelmet a maga árujára? Mert hisz végeredményben mindenkinek kell valami s azt a valamit meg is veszi. De mindenki bizalom alapján akar vásárolni. Ha már a hirdetésnek nem hisz: a kereskedőnek akar hinni.

Diákkoromban egyszer egy barátom azt mondja, hogy a nagybátyja órás. Erre megkértem, hogy ajánljon be nála, hogy egy jó órát olcsón vehessek a boltjában. Azt mondja rá: - Nézze kollega úr, ha én magát beajánlom, akkor maga bizalommal megy hozzá. De ha maga bizalommal megy hozzá, akkor nem alkudhatik és akkor akármit eladhat magának...

Ez a bizalom rejtélye...

Miért van ilyen példátlan bizalmatlanság és tájékozatlanság a bevásárlásnál? Azért, mert az emberek általában tájékozatlanok az árukkal szemben. Senkinek sincs annyi szaktudása, hogy akár egy csizmát, akár egy orvosi szert, akár egy könyvet a maga tudása alapján meg tudjon bírálni. Másokra van utalva. Ez a másokra utaltság viszont kiszolgáltatja az embert az anyagi érdeknek. Annak, hogy az informáló nem jóakarattal, hanem a maga pillanatnyi érdeke szerint ajánl valamit.

Nincs tehát más mód, mint emelni az általános tudás nívóját.

Ha én gépgyáros volnék, világos és szakszerű leírását közölném a közönséggel a gépeimnek. Az értelemre apellálnék. Ismeretterjesztő előadás-sorozatokat rendeznék. Megtanítanám azokat, akik az én traktoraimat, ekéimet, cséplőgépeimet használják, arra, hogy hogyan készülnek a gépek, mik a kellékei és mik az értékei.

A gépgyárosok szövetségét kapacitálnám, hogy ingyen gépkezelői tanfolyamokat tartsunk fenn. Mert hogy egyebet ne említsek, az utolsó tíz év traktormániája tönkretette a kis kisgazdákat, mert a hozzá nem értés miatt a traktorok hamar tönkrementek s ott maradt a teher, az adósság és a pörök véghetetlen áradata a falu felett, az elrozsdásodott traktorokkal együtt.

Ehelyett azonban egészen másfajta metódussal terjesztik az árukat s még a mezőgazdasági gépeket is. Mezőtúron a következő esetet mondták el.

Egy traktoráruló ügynök megjelenik motorbiciklin egy ház előtt. Az ügynök bemegy. Nincs otthon a gazda, de otthon van a gazdasszony.

Azt mondja az ügynök.
- Ejnye nagyon megszomjaztam, legyen szíves adjon egy pohár vizet.
A fiatal asszony szívesen ad neki.
- De sok szép csirkéje van magának, - mondja az ügynök.
- Hát van, van.
- És ez mind a magáé?
- Hát persze, én kőttettem.
- De úgy értem, hogyha eladja a csirkét, annak az ára a magáé? Vagy be kell vele számolni az urának?
- Hát igen, a mienk. Az enyém, meg az uramé.
- Megálljon csak... Nem volna az jó, ha magának külön is volna valamije? Úgy értem, hogy saját tulajdona. Olyan, ami csak magára tartozik... Amiről még akkor se kell elszámolni, ha mondjuk nem egyeznének, hanem úgy fordulna, hogy elválnának.

Véletlenül az asszonyban meg volt a hajlam erre épen s azt mondja:
- Abbizony nem volna rossz.
- És a gazdaságba sincs semmi külön?... Van maguknak cséplőgépük?
- Nincs.
- Hát legalább egy traktoruk?
- Assincs.
- Rettenetes. Annak lenni kell. Pláne ma, amikor az állam külön jutalmat ad annak a gazdának, aki vesz.

Ebben az időben az állam bizonyos adóelengedést, mint hozzájárulást vállalt. Ezt az ügynök úgy tüntette fel, mint készpénzajándékot, amit abban a percben megkapnak, mikor a traktort megveszik.
Ezt értelmesen megmagyarázván, még arra nézve győzi meg az asszonyt, hogy ha az ura netalántán traktort venne, akkor ő is írja alá a szerződést, mert csak akkor közös tulajdon s akkor nem lehet őt kisemmizni a nagyszerű vagyonból.

Megjön a gazda, azt is munkába veszi s némi tanakodás után az ember, látva, hogy feleségének is kedve van hozzá, megveszi a traktort. S amit legnehezebb elérni, az asszony maga akarja aláírni a szerződést. Azzal az ügynök sietve felült a biciklijére és tovább motorozott Turkevibe, hogy ott is keressen egy menyecskét, aki egy pohár vizért hajlandó elválni az urától és venni egy traktort, amit alkatrészeire szétszedve hoztak Amerikából s alacsony vámtarifa felhasználásával nagyobb rezsivel árusíthattak és mindenesetre nagyobb haszonnal.

Hát így is lehet eladni. S lehet, hogy a gyakorlati életben ma ez az egyszerűbb és szellemesebb módja a vevőfogásnak. Ad hominem érvekkel. Én azonban mégis azt gondolom, hogy okosabb, hasznosabb és a nemzetgazdaság szempontjából értékesebb volna, ha nagyobb befektetést jelentő népműveléssel történne a traktoreladás.

Könyveket és iskolát kell adni annak a népnek, amely még nincs kész a komplikáltabb gazdasági eszközök használatára. Vándoriskolákkal, amelyek kiegészítenék az állam által fentartott gazdasági iskolákat s közvetlen előadásukkal eredményesebben szolgálhatnák a népkultúrát.

Erre akkor gondoltam, mikor egy ilyen népművelőelőadáson voltam jelen egy mezőgazdasági kis alföldi városban. Hárman tartottak előadást a legnagyobb gazdakörben. Az első előadó egy volt pataki diáktársam, az árvaszéki ülnök volt, aki hazafias beszédet tartott s arra lelkesítette a népet, hogy nem szabad konzekvenciát vonni le a vesztett háborúból. Ha a haza hív, mindenkinek vérét és életét kell adományozni a haza oltárán.

A gazdák mereven ültek, a szempillájuk se rebbent s úgy hallgatták a szónoklatot, mint a templomban a papot, aki olyan dolgokat kínál, amiért papbér jár, de amit nem lehet inkasszálni: a mennyei boldogságot.

A második előadó a törvényszék főügyésze volt. Ez arról tartott igen kitünő előadást, hogy a népet a maga akarata ellenére is, ha máskép nem megy, erőszakkal nevelni kell. Mert a nép olyan, mint a gyermek, nem ismeri a maga javát. Hivatkozott Frigyes Vilmosra, aki lovaglópálcájával verte a népet s megparancsolta, hogy az északi tengerparti vidékeket körös fenyővel ültessék be. Azoknak, akik a kopár területeket akkor beültették, nem volt hasznuk belőle, de van a gyermekeiknek és unokáiknak mind a mai napig, mert nemcsak hogy a hasznavehetetlen területek gazdag erdőkkel vannak borítva, de még a klímát is megenyhítette az erdőség. Ezt kellene csinálni itt az Alföldön is, ha máskép nem megy, állami erőszakkal.

Néztem a gazdákat, a gyermekeket, akik nem tudják a maguk javát. Összehúzott szemöldökkel és gyanakodó arccal nézték a nagyon kitünő előadót, aki valóban értelmes és szép előadást tartott. De az az állami erőszak aligha ízlett. S úgy láttam, folyton azt várták, hogy a főügyész, aki mindenkit elítél, itt is csak ítélkezni akar.

A harmadik előadó orvos volt. Nem is volt valami nagyon jó szónok. A vérkeringést magyarázta meg. Kitette a falra azokat a vörös és kék vonalakkal rajzolt táblákat, amelyek a vérkeringést illusztrálják s teljesen szakszerű előadást tartott az emberi gépezetről.

És akkor ámulva néztem, hogy a falusi emberek, a kisgazdák, a parasztok előre hajolva kimeredt szemmel és élénk odaadással nézték a képeket és hallgatták a beszédet. Kimondhatatlan érdeklődés volt bennük. Itt nem kellett attól félni, hogy nekik pénzt, vagy életet kell adni valami előttük ismeretlen célért, hanem a tudásvágyukat érintette a probléma. A látszólag elvont előadás megragadta s elbüvölte őket. Boldogok voltak, hogy megtudtak valamit a testük szerkezetéről s mikor az orvos orvosi tanácsokat fűzött az előadáshoz, érezni lehetett, hogy hajlamosak s készek komolyan venni a testet és annak gépszerű berendeztetését és a babona és kuruzslás szellemi denevérszárnyakon s vijjogva repült tova.

Úgy gondolom, hogy akik a reklám kérdésével foglalkoznak, ebből kell, hogy kiindulópontot merítsenek. Az emberiség általános műveltségébe kell belekapcsolódni. Ha az általános műveltség bizonyos fokra elér, akkor már a reklámnak nem kell csábítónak és félrevezetőnek, csak felvilágosítónak és értesítőnek lenni. Akkor aztán az emberek kiválaszthatják azt a cikket, azt a szert, azt az árut, amire szükségük van.

Egy ilyen nagyszabású és kulturális célú reklám szolgálatában aztán az írók és művészek is megtalálnák azt a szerepet, amely nem volna dehonesztáló reájuk. Ugyanis a művész az örök szépnek, az örök emberi értéknek a képviselője, de sohasem a pillanatnyi haszoné.

Kérem a tisztelt jelenlévőket, szóljanak hozzá a kérdéshez. A felszólalásokat lejegyezzük és rendelkezésére bocsátjuk azoknak, akik az irodalmi és művészi reklám ügyével foglalkozni kívánnak.

Móricz Zsigmond beszéde után, mint vitavezető átvette a szót Nagy Endre, aki szorosabban s precízebbül így fogalmazta meg a felvetett problémát:

- A kérdés, amelynek megvitatására összegyűltünk, az, hogy állhat-e a művészet a reklám szolgálatába és hogy az irodalom, a mai súlyos gazdasági viszonyok közt tehetne-e szolgálatot a gazdasági erők fellendítésére irányuló harcban? A képzőművészet példája mutatja, hogy erre a kérdésre igennel válaszolhatunk.

Kétféle reklám van: az alacsonyabb rendű és szűkebb körre szorítkozó, mely valami iparcikket igyekszik megismertetni és népszerűvé tenni. S a tágabb horizontú és magasabbrendű reklám, amely a talajt akarja megművelni s az iparcikkek elhelyezését így biztosítani. A leghathatósabb, leglényegesebb, sőt életfontosságú reklám ma az volna, amely, mint egy éles reflektor belevilágítana a pesszimista, csüggedt lelkekbe és optimizmust tudna ébreszteni. Egy olyan optimizmust, mely a gazdasági élet fellendülése szempontjából nagyon termékeny hatású volna. Véleményem szerint ezek a fénysugarak a legősibb fényforrásból, az irodalomból, művészetből indulhatnának ki.

Kérem, tessék a vita során tekintetbe venni ezt a propozíciómat, hogy szuggesztív erejű optimizmust sugárzó hadjáratot indítsunk a terméketlen pesszimizmus ellen.

Ekkor felállott a közönség sorai közt Kodolányi János és a következőket mondta.

- Első sorban azt állapítom meg, hogy a reklámot el kell választani a propagandától.
Ha a reklámról beszélünk, egy olyan törekvésre kell gondolnunk, amely a különböző tőkecsoportok kamatainak, vagyis profitjának elérését, illetve növelését célozza. De ha külön vesszük a propagandát, abba már egy magasabb értékű szellemet is belevihetünk.

A művésznek tagadnia kell a reklámot, de szolgálnia kell a propagandát. A művész nem adhatja magát a reklám szolgálatába, mert az prostituciót jelentene a számára. A művész csak azt fejezheti ki, ami a legőszintébb meggyőződése. Amit nemcsak a vásárló közönséggel, hanem az emberiséggel közöl. Az író mindig egyedül van mindenkivel, ahogy Révész Béla mondja.

Például, ha az író nincs meggyőződve, hogy a Kecske-szappan mindenkinek üdvösséget jelent, vagyis, ha sem az édesanyja, sem a felesége nem mosott azzal a szappannal s így nem győződött meg annak a szappannak az összes többi szappannal szemben való jobb voltáról, - ami az írót ugyan szintén nem érdekli, mert neki csak a belső meggyőződései fontosak, - akkor nem is állíthatja a tollát a Kecske-szappan szolgálatába. De ha meg van győződve róla, akkor nem vitatkozom vele, akkor írjon róla, nem tekintem prostituciónak az írását.

Azonban én úgy tapasztalom, hogy azok az írók, akik reklámcélokra átengedik tollukat, rendesen azért teszik, mert súlyos pénzinségben szenvednek pillanatnyilag. Tehát eddig semmiféle magasabb szempont nem vezette azokat az írókat, akik névtelenül versikéket írtak a nagy áruházak cikkeinek reklámozására. Ezeket a verseket tehát az irodalom prostituciójának kell tekinteni.

A másik dolog, amire ki kell térnem, Nagy Endrének az az indítványa, hogy a művészet fénycsóváját vetítsük a pesszimista társadalomra. Ez szigoruan gazdaságpolitikai kérdés. Azonban mikor pesszimizmus, nihilizmus jelentkezik, az gazdaságpolitikai szempontból, ma, a kapitalista világgazdaság válságának jele. Hogy ez a válság megoldódik-e vagy nem, problematikus. Erről mindenkinek meg lehet a maga meggyőződése, ezt jelszavakkal elintézni aligha lehet, ez a ma uralkodó pesszimizmus szoros kapcsolatban van a termelés válságával. Hiába ír tehát az író akármit, ha a termelés válságban van: ezt sem a reklám, sem az irodalom nem tudja megszüntetni.

Nagy Endre vitába bocsátkozik Kodolányival, hogy túlmegy azon a kereten, ami vitatételül van felállítva. Ilyen messze nem lehet menni, mert akkor előlről kellene kezdeni az egész szociálpolitikai s gazdaságpolitikai vitát az egész emberiségre vonatkozólag.

Kodolányi János:

- Tagadom, hogy a művész a reklámba, mint művész bekapcsolódhatik. Állítom, hogy ez a bekapcsolódás a művészre nézve egyéb hasznot nem jelentene, mint azt a néhány fillért, amit reklámjaiért kapna és ami művészetének prostituciójára vezetne.

És nem hiszek abban sem, hogy az irodalomban ez a szükségérzés a reklám iránt élne s az íróknak csak visszavonulásra adhatok tanácsot.

Nagy Endre:

- Én itt most a laikus közönség nevében beszélek s nem értem a külömbséget a reklám és a propaganda között. Már megállapítottuk, hogy van alacsonyabbrendű és magasabbrendű reklám: ez a magasabbrendű reklám a propaganda, de lényegében az is reklám... Átadom a szót Karinthy Frigyesnek, a fogalmak tisztázása és analizálása mesterének.

Karinthy Frigyes:

- A reklám és a propaganda közötti külömbséget érzem és értem, de ezeknek a fogalmaknak analizálása hosszú fejtegetés volna és eltérítene a tárgytól. Így tehát csak azokról a tapasztalataimról és érzéseimről akarok beszélni, melyek a felvetett kérdést érintik.

Találva érzem magamat, mikor Kodolányi az íróknak a reklám szolgálatában kifejtett titkos szolgálatairól beszélt, (nevetés) és ezt a munkásságot, mint az irodalom prostitucióját jelölte meg. (Ujabb nevetés.)

Természetesen nagyon régen, - fiatal koromban, - névtelenül, - csakugyan írtam ilyen versikéket, melyeket nem leplezek le... (nevetés) s melyek talán ismertebbek, mint közismert műveim... (nevetés) de fájdalommal szorítom vissza a vágyat, hogy kijelentsem, hogy ezeknek a népszerű verseknek a szerzője én vagyok... (nevetés.) Ettől a vallomástól visszatart egy olyan szégyenérzés, feszély, vagy zavar, aminek az okait szeretném néhány szóval kifejteni.

Ma az indusztria és a művészet közt áll fenn az a viszony, ami valaha a zsarnokok, nagy egyházi és világi fejedelmek és a művészek közt volt. Valamikor azok a zsarnokok, fejedelmek, és egyházatyák teremtették meg azt a talajt, azt a levegőt, melyben például holmi Michel Angelók alkotásai létrejöttek, mert hiszen ezek a művek is megrendelésre jöttek létre s jórészt reklámcélokra szolgáltak.

Azokat a kis reklámocskákat fiatal koromban névtelenül írtam, bár valószínű, hogy több pénzt kaptam volna értük, ha névvel írom, mert akkor az írói név erkölcsi értékét is megfizették volna, bár nem hiszem, hogy ha teljes nevem aláírtam volna is, akkor is kockáztattam volna írói hitelemet, mert nyilvánvaló, hogy ezekben a versikékben akkor is csak a szellemességet becsülték volna s nem igen hitte volna senki, hogy én, mint költő azonosítom magamat a Palma kaucsuksarokkal... no, most elszóltam magam (nevetés).

A következő dolog történt egyszer velem.

Mikor a repülőgép még nem volt iparcikk, mikor az első repülőhősök egyengették ennek a kulturális szempontból óriási jelentőségű találmánynak az útját... Wittmann Viktor barátom, aki szegény, később, művészetének áldozata lett, a magyar repülők közt egyik első úttörő, felvitt a gépével Budapest fölé...

Először repültem és volt alkalmam érezni, amit művész érezhet akkor, mikor először történik meg vele egy olyan dolog, ami a fajtájával, az egész Emberrel először történt annyi ezer és tízezer évi várakozás és reménykedés után, hogy repültem a levegőégben... Himnuszszerű üdvözlést írtam akkor a repülésről a Nyugatban a megszületett embermadárhoz. Mint ahogy később ugyanilyen boldogan és rajongva énekeltem meg a filmet, a rádiót...

Szóval, mikor a gépben a megírandó cikk jelzőin tünődtem, mintahogy a madár is, a nemes sas, repülés közben nem az égre néz, hanem a földre, hogy nem lát e valami dögöt... akkor Wittmann Viktor hirtelen elállította a gépet és az elkezdett zuhanni, siklórepüléssel le a házak felé, még bukfencet is vetett s én rémülten néztem, hogy most mi lesz. Itt a vég?... Aztán egyszerre megint egyensúlyba került a gép és Wittmann valamit ordított nekem, - a gép szörnyű búgása miatt ugyanis csak ordítva lehetett társalogni... Vajjon mit kiált?... Talán azt, hogy oldjam meg a hevedert, amivel le voltam kötve s próbáljak kiugrani... alig háromszáz méternyire voltunk a város felett... (nevetés.) Végre sikerült megérteni, hogy Wittmann azt kiáltja: Ovomaltin... Nem értettem... hirtelen megőrült?...

Wittman azért állította meg a gépet s azért ereszkedett le ezer méter magasból... s azt kérdezte, mondjam meg neki, mi az az Ovomaltin?... Mert őt, mikor erre repül, mindig bosszantja, hogy nagy betűkkel az van kiírva a házak tetejére, hogy Ovomaltin... Hát ezt akarta tőlem sürgősen megtudni...

Erre én írtam egy cikket a repülésről és azt a címet adtam neki, hogy Ovomaltin.

Csak akkor tudtam meg, hogy milyen szörnyű dolgot cselekedtem, mikor a cikk megjelenése után másnap kapok egy láda Ovomaltint. Holott addig fogalmam se volt róla, mi az. Bár büszke vagyok rá, hogy Wittmannak ott a gépben meg tudtam magyarázni, mi az. Ovo: tojás, maltin az valami maláta lesz... Tojásétel gondolom.

De mit tegyek, ha már megint prostituáltam magamat Kodolányi szemében.

Még egy hasonló esetről nyílvános vallomást kell tennem. Írtam egyszer egy krokit, aminek az volt az ötlete, hogy egy Ady-sort ha lefordítanak németre, aztán visszafordítják magyarra, s ebből az új szövegből megint németre, s újra magyarra... hogy ebből a műfordítási művészetből a végén mi jön ki. Nekem az tünt fel leggroteszkebben, hogy az utolsó visszafordításnál abból, hogy: Jöttem a Ganges partjairól, - az jött ki, hogy ŤA Herz szalámiban sűrű a só.ť Erre megint kaptam egy rakás rúd szalámit (nevetés.)

Akkor sokat gondolkoztam, hogy jogom van-e elfogadni ezeket a honoráriumokat s a következő eredményre jutottam:

Én őszintén és szent lelkesedésből írtam ódákat a repülőgépről, a rádióról, a filmről, anélkül, hogy reklámot akartam volna nekik csinálni. Azóta azonban ezekből a dolgokból iparcikkek lettek. Minden szó, ami ezeket dícséri, vagy említi, egyes tőkecsoportok profitját emeli. Nem lehet róluk többé írni, anélkül, hogy ne érezne az ember a himnuszi és ódai lelkesedés mellett feszélyt, zavart, hogy abba a gyanuba keveredik, hogy meg van fizetve. Mint annak idején a Palma-gumisaroknál... (nevetés.) Egyébként megjegyzem, hogy azokat a verseket olyan ötleteseknek tartom, hogy végrendeletemben meg fogom hagyni, hogy összegyüjtött műveim közül azokat ki ne hagyják... (nevetés.)

A kérdés megoldása tehát az, hogy, mint H. G. Wells is hangsúlyozza: a reklámot a népnevelés eszközévé kell tenni. Hogy megvalósuljon az a közmondás, hogy jó bornak nem kell cégér, illetve, hogy aminek jó cégére van, az jó bor legyen.

Mentsék fel az írót az alól a gyanú alól, hogy ha valamiről meggyőződésből ír, az okvetlen erkölcstelenség s ha művészi módon fejezi ki magát, annak fokozata attól a pénzmennyiségtől függ, amit kap érte. Sőt hadd mondhassa el az író a meggyőződését akkor is, ha azzal valakinek használ...

Nagy Endre

nagyon helyesnek találja Karinthy elméletét s most egy gyakorlati és közéleti embert kér fel hozzászólásra, akinek személyes tapasztalata van ezen a téren.

Magyar Pál, a Budapesti Nemzetközi Vásár alelnöke a következőket mondja:

- Mikor erre az ankétra meghívtak, azt hittem, hogy csendes hallgató leszek. A szakember legtöbb esetben legjobban teszi, ha hallgat. De Kodolányi azt az érzést ébreszti fel bennem, hogy a magyar szellemi arisztokrácia, a művészek, ugyanabban a bajban szenvednek, mint a magyar arisztokrácia ősidők óta, t. i. az üzletet dehonesztálónak tartják. Amit Karinthy mondott, tapasztalatai alapján, melyeket a külföldi gazdasági élet jelenségei gyakorlatilag igazolnak, nem csak aláírhatja, de külön hangsúlyoznia kell, hogy az igazi művész a legmesszebbmenő módon szolgálatába állhat a gazdasági életnek, anélkül, hogy ellentétbe jutna legnemesebben értelmezett művészi elveivel.

Amerikában a reklám olyan természetű, amilyentől itt undorral elfordulnának; de az amerikai reklám az ottani viszonyokhoz idomul és ebből a szempontból nézve művészi tökélyig fejlődött. Nem érdekünk, sőt káros volna ezt a reklámot ideplántálni. Nekünk meg kell találni azokat az utakat és módokat, melyek a magyar gazdasági élet szunnyadó erőinek kihasználására a legalkalmasabbak. A magyar gazdasági életben olyan kiaknázatlan erők szunnyadnak, hogy ezt akkor is minden rendelkezésünkre álló eszközzel ki kellene aknáznunk, ha a viszonyok javulnának és méltó szerepet akarnánk betölteni a világ gazdasági életében.

De ezerszeresen fontos, sőt életkérdés ma, hogy minden erőforrást kihasználjunk. Ezeknek a szunnyadó erőknek az életrekeltését a régi sablonos reklámízű reklám nem tudja megvalósítani, ellenben az irodalomnak és a művészetnek igen nagy és szép szerep juthatna ebben a munkában. Németországban egész irodalma van a helyes reklámnak, melyen művészek és tudósok dolgoznak ott, viszont minálunk ebben az irányban semmi sem történt. Én egy könyvet adtam ki a reklámról, éppen a fent említett körülményekre való tekintettel. Ez a kísérletem azonban nem sikerült. Nem sikerülhetett, mert szakemberek írták, akik bármilyen jól ismerik a tényeket, - nem tudják azt az emberek szívéhez, lelkéhez közel hozni...

A magyar reklámnak magyarnak, nemzetinek, egyéninek kell lenni és ki találhatná el legjobban a megfelelő hangot, mint a magyar író. A hivatásos üzletember csak gondolatot adhat, de hogy ez a gondolat termékeny hatást érjen el, művésznek kell azt megvalósítania.

Nálunk megvan az írói tekintély ereje és ezt az erőt is be kellene kapcsolni a nemzeti erő fellendítésének szolgálatába. A reklámnak nem kell ízléstelennek, egészségtelennek, kritikátlannak lennie és akkor nem dehonesztáló az íróra nézve. A szakértelem teremtette meg a világmárkás cikkeket és a mi gazdasági életünkben, ahol nem arról van szó, mint Amerikában, hogy a laikusnak hogyan kell a rosszat jól eladni, hanem arról van szó, hogy hogyan kell a jót olcsón eladni, nincs meg a jogosultsága annak, hogy a reklámot bárki dehonesztálónak tartsa.

Teljesen igaza van Karinthynak, hogy hibás az álszemérem ebben az esetben, sőt azt mondhatnánk, hogy missziót teljesít az az író vagy művész, aki művészi erőit a gazdasági élet fellendítésének szolgálatába állítja. A művészt az, hogy embertársainak boldogulását segíti elő, nem alacsonyíthatja le. Ezen az úton eljuthatunk a magyar gazdasági élet regenerálásához, ami viszont az írók, az új írógeneráció, az avant-garde boldogulását segíti elő, mert ott, ahol tesped a gazdasági élet, ott a művészi értéknek nincs meg a talaja.

Nincs inkompatibilitás a művészi és az üzleti élet között.

Karinthy:

- Még egy igen fontos elvi kérdést akarok legalább nagy vonásokban felvetni. Hogy a művész művészetét miként állítja a reklám szolgálatába. Ez a kérdés a képzőművészetben, amely legalább olyan, de még exkluzívabb és arisztokratikusabb, mint az irodalom, már meg van oldva. A legnagyobb festők is minden feszély nélkül aláírják megrendelésre készült plakátjaikat. Mi a különbség aközött, mikor a festő aláírja a plakátot és az író a megrendelésre készült írást?

Nagy Endre:

- Előbb azonban egy borzasztó fontos elvi kérdés döntendő el: Kodolányi, aki tiszta, meg nem alkuvó író, azt mondja, hogy nem tudja magát meggyőződéssel a reklám szolgálatába adni. Ellenben Karinthy, aki szintén tiszta és meg nem alkuvó író, azt mondja, hogy ő meggyőződéssel tudja magát a reklám szolgálatába adni. Tekintsük tehát ezt a kérdést eldöntöttnek olyanformán, hogy: vannak írók, akik óhajtják és vannak, akik nem óhajtják munkásságukat a reklám körül kifejteni.

Most megint egy szakember következik, akinek igen nagy prakszisa van, hogy mi történik a valóságban a reklám terén, mert ő a Magyar Királyi Államvasutak gépgyárában a reklámosztály vezetője.

Szieberth Imre:

- Mielőtt in konkreto belemennék a vitába, legyen szabad valamit elmondani a sportreklámról. Régi sportember vagyok, ott nőttem fel a sport- s a futballmezőkön. Egyszer egy napilapban olvastam egy tudósítást, amit egy szépirodalmi író, Bónyi Adorján írt, akinek az írásából kiderült, hogy talán először volt kinn életében egy futballmeccsen. S olyan leírását adta ennek az eseménynek, olyan részleteket, olyan hangulatokat, olyan titokzatos dolgokat tárt fel, hogy azokat én, aki benne élek, sohasem vettem észre, vagy talán csak a legrégibb időkben éreztem meg.

Ekkor arra gondoltam, hogyha egy író kijönne például a Magyar Államvasutak Gépgyárába, én nagy örömmel látnám s beereszteném és kalauzolnám, de egy szót sem szólanék neki, legfeljebb kérdéseire adnék felvilágosító adatokat. Most szeretném, hogy ő a maga lelkén engedje átszűrődni azt, amit lát. S bizonyos vagyok benne, hogy egy író így a legnagyobb szolgálatokat tenné a gépgyártásnak.

Ebben a gyárban, amelyben óriási vashidakat gyártunk, teherautókat s olyan cséplőgépeket, amelyek a francia piacon, az angol gépgyártás közvetlen területén is versenyképesek: egy író olyan szempontokat találhatna, amelyeknek erkölcsi hatása nagyobb volna minden gyári reklámnál.

Én nagyon szeretem a művészi plakátokat és mindig megnézem, ha valami nagyon tetszik, a művész nevét. Ha a plakátot a művész aláírja, hasonlíthatatlanul nagyobb annak az értéke, mert nagyobb a hatása, mint az alá nem irottaknak. Az irott reklámnál is meg kell szünnie annak a feszélynek, amiről Karinthy Frigyes beszélt. Igenis, el fog következni az idő, mikor a reklámban nem fogunk többet keresni, mint ami benne van. Nem fogjuk benne keresni a művész prostituáltságát, hanem a művészi megoldás értékét.

Nem azt fogjuk nézni, hogy ez az író is eladta magát néhány fillérért, hanem azt, hogy ez az író hogy tudta művészi módon megoldani a feladatot és együtt fogunk örülni a művészi írással akkor is, ha az reklámművészet lesz. Tehát egy új műfajról van szó, amelynek a művelése, minthogy művészet, nem lehet lealacsonyító a művészre, az íróra nézve sem... Inkább egy másik dolog van itt, ami megoldandó, az, hogy a mai viszonyok közt a lapot jobban meg kell fizetni, hogy leközölje az ilyen reklámot, mint az írót, aki írta.

Nagy Endre:

- Pardon, ez a kérdés kívül van a vitán. Mi nem vagyunk összeköttetésben a napilapokkal. És hogy a vállalat hogyan valósítja meg a reklám elhelyezését, az igazán nem tartozik ránk, arra van egy külön szerv, a fürge hirdetési ügynökök kara.

Szieberth:

- Ha már hirdetési ügynök kapcsolódik bele, az baj... De maradjunk a témánál: Én nagyon szívesen látnám, ha egy regényíró meglátogatná a gyárunkat és megírná impresszióit. Ezzel a legnagyobb szolgálatot tehetné magának a gépgyáriparnak, amely tudná, hogyan használjon fel egy ilyen írást.

Berény Róbert:

- Én csak annyit akarok megjegyezni, hogy én mint festő az elsők közül való vagyok, aki reklámok tervezésével szívesen foglalkoztam, mert az a meggyőződésem, hogy a művész a legjobb meggyőződésével állhat a reklám szolgálatába. Nemcsak az iparcikkeknek használ ezzel, hanem használhat a saját művészi szellemisége kibontakozásának és a művészetek fejlődésének is. A plakátfestők többet használtak az új művészi irányoknak, mint számtalan festő, aki megbujt a műteremben és csak festett, festett. Ez a működés pedig egyáltalán nem tekinthető, mintahogy nem is tekintette soha senki, prostituciónak.

Nagy Endre:

- Könnyű a plakátfestőknek, mert ők csak a színnel, a vonalakkal, a formával s a harmóniával dolgoznak. Ők nem mondják azt, hogy ők kijelentik, hogy az jó, amit reklámképben illusztrálnak. Ellenben az írónak mégis csak azt kell megírnia, hogy milyen az az áru s hogy az milyen jó... Ez pedig nagy külömbség. Úgylátszik, itt van a döntő külömbség a két művészet, a festészet és az irodalom közt.

Kassák Lajos:

- A reklám és a propaganda közti külömbség szerintem az, hogy a reklám valami üzleti vállalkozás produktumát dícséri: a propaganda valami közhasznú dolgot akar belevinni a köztudatba. A reklám egy cikket a másik cikk fölé emel: a propaganda kulturális munkát fejt ki.

Szerintem prostitucióról sem beszélhetünk, mintahogy szent művészetről sincs jogunk beszélni.

A mai ember benne él a társadalomban, egy ipari és kereskedelmi társadalomban. Természetes tehát, hogy a mai író nemcsak elvont dolgokról ír, hanem mindennapi témákat, tehát ipari és kereskedelmi témákat is felvethet.

Mégsem tudom, hogy az irodalom miképpen kapcsolódhatna bele a reklámba.

A képzőművész nem befolyásolja a közönséget, hanem egy formaprobléma által csak felhívja a figyelmet arra, hogy ez az áru létezik. Tehát itt csak optikai hatásról van szó. A plakát kapcsolatban van az iparcikkel, de ez a kapcsolat más, mintha az irodalom tárgyalja azt az iparcikket.

Én például hajlandó vagyok elmenni egy gyárba és ott hajlandó vagyok megnézni mindent, az igazgatósági irodáktól a műhelyekig. De én ott nemcsak azt látnám és nemcsak azt írnám meg, hogy milyen gépeket gyártanak a gyárban, hanem ha az impresszióimat közölném, azt is megírnám, hogy a műhelyben a munkások milyen bérért dolgoznak, milyen munkát végeznek és azt is, hogy ezalatt mi történik az igazgatósági irodákban.

Ha ezt a cikket kiadják az ujságban, mint reklámot, hajlandó vagyok megírni, de ha nem adják ki, akkor tényleg csak prostituciót jelentene számomra a reklám részére való munkásság. Mert hiszen az író azt írja le, amit belső meggyőződése számára fontosnak lát és őt a gyárban nemcsak a termelvény, hanem a termelő, az ember is érdekli, sőt elsősorban csakis ez.

A könyveket is kell reklamirozni, de nem úgy, ahogy az ma történik. Mert ma az történik, hogy üzleti érdek szerint jó reklámot csapnak rossz könyveknek s ha nem érdek, jó könyvet nem reklámoznak. Előbb jöjjön a kritika, csak azután jöhet a propaganda.

Ha a közönséget megneveljük, megvilágosítjuk, hogy milyen viszonyban van a körülötte levő társadalommal, akkor emberi szempontból magasabbrendű propagandát végeztünk. És ha ezt tesszük, akkor a reklám, illetve a propaganda, nem lehet nemzeti vagy egyéni szempontból kívánatos, vagy nem kívánatos és társadalmi szempontból helytelen, mert egy ilyen propagandában részt venni aztán az egész irodalomnak s minden írónak kötelessége.

Vihar

Kassák előadása alatt annyira megérett mindenkiben a gondolat, hogy egyszerre többen s hevesen kezdtek vitatkozni. A csoportok maguk közt akarták eldönteni a kérdést. Ez a pillanat minden vitának egy bizonyos pontján be szokott állani. A vitatkozók közül kivált érdekes megjegyzéseivel:

Fülöp István dr. egy. tanársegéd, aki a gyakorlati pszichológus megjegyzéseit fűzte a vitához.
Utalt arra, hogy a reklámnak ma már tudománya van és statisztikailag pontosan kiszámították, hogy milyen világítás mit ér a reklám szempontjából. Hogy mit ér egy angol napilap karácsonyi számának első oldala; egy hirdetés alakja, elhelyezése; a jobb- vagy a baloldal a lapban és így tovább. Azt mondja, hogy az irodalom a reklámtevékenységben nem játszhat olyan szerepet, mint a képzőművészet, mert már régen megállapították, hogy reklám szempontjából hatásosabb a kép, az optikai hatás, mint a szó.

Káldor Miksa, a Genius igazgatója erre megjegyzi, hogy még a reklámszöveget is íróknak kellene csinálni, mert csak az íróknak van meg az a stílusérzéke, hogy a szavakkal úgy tudjanak dolgozni, mint a festő a színekkel. Példát mutat, egy fürdő reklámja a hegyi csöndet s zavartalan nyugalmat így kínálja: ŤKietlen nyugalom, sivatag csöndť... Ide jutnak a reklámzsonglőrök, a fürdőtitkárok, akik így élik ki írásban magukat. De meg lehet nézni a hirdetéseket, tele vannak egy rettenetes és torz nyelvvel. Ezen csak az írók tudnának segíteni.

Beck Salamon dr. ügyvéd nagyon helyesen jegyzi meg, hogy ha csak az általános propagandában való részvételt illeti, akkor a vita tárgytalan, mert közgazdasági publicisztikai téren az írók már régen folytatnak munkásságot.

Hallóssy István, a Budapesti Nemzetközi Vásár igazgatója foglalja össze azokat a szempontokat végül, amelyek ennek a vitának az anyagát szolgáltatták.

- Az írók - mondja - itt most gyakorlati szempontból nézték meg a kérdést, ő mint gyakorlati ember, megpróbálja a művészi szempontokat keresni.

Nagy Endre:

- Ez aztán természetes (nevetés).

Hallóssy:
- A kérdés az, hogy mi a művészet célja és mi a propaganda célja? Azt szokták mondani, hogy a művészet haszon nélkül való. Célja egyszerüen a gyönyörködtetés. A reklám viszont gyakorlati célú. Rendeltetése az, hogy valamit feltünővé tegyen, kiemeljen. A figyelmet arra az egy dologra akarja irányítani, amelyet hirdet. A művészet alkot valami szépet és az, a művészi termék szuggesztív varázsával megfogja, lebilincseli a közönséget. A gyakorlati ember ezt az önkéntelen hatást akarja a maga, vagy egy kollektív csoport számára hasznosítani akkor, amikor a művész segítő közreműködését kéri.

A képzőművészet és a reklám együttműködése megengedett dolog. Most az a kérdés, hogy az írásművészet és a reklám kerülhetnek-e hasonló viszonylatba? Ha megvizsgáljuk, mikor van szüksége a reklámnak az íróra, azt találjuk, hogy a reklám egy fejlettebb fokán, magasabbrendű nívóján. Mert a hirdetés terén valóban vannak alacsonyabbrendű feladatok. A reklámszövegezést egy ügyes gyakorlati ember is megoldhatja. Már a kommünikénél, vagy magasabb értékű közleményeknél, ismertetés, leírás, lelkesítő, kapacitáló előadásnál feltétlenül szükség van íróművészre.

Ezt a propaganda- vagy reklámművészetet ezen a fokon alkalmazott programm-művészetnek lehet tekinteni. Kérdés, hogy kifejlődhetik-e belőle szabadművészet írók számára, ahogy kifejlődött a képzőművészet számára. Ha egy író arra vállalkozik, hogy kollektív propagandában, reklámban részt vesz, azt csak a saját lelki konstrukciója szerint teheti...

Hogy milyen oldalról és hány szemszögből tudja meglátni a kérdést és megoldani a vállalt feladatot, az az író egyéniségétől, hajlamától, lelki skálájának változatosságától és műveltéségének érzésvilágával való kapcsolataitól fog függeni. Az író aligha dolgozhatik névvel egy cég propagandája érdekében, inkább a kollektív propaganda legyen működési tere.

Tény az, hogy az író-művész akkor vállalhat nyugodtan gazdasági propagandamunkát, ha az a közjó, a nemzet, a nemzeti vagyon és a magyar élet megerősödését nyílvánvalóan szolgálja. Ilyen kollektív propagandában először vett részt a magyar irodalom 90 évvel ezelőtt, amikor a védegyleti mozgalomba belekapcsolódott.

Akkor egy Kossuth Lajos, Petőfi Sándor, Arany János, Bajza József, Garay János és Deák Ferenc nem tartották írói méltóságukon alul lévőnek, hogy tevékenyen résztvegyenek egy kollektív propagandában, hogy ezzel a magyar ipar általános helyzetét erősítsék. Nagyon szép versek is születtek ebből a nemes felhevülésből... Ehhez hasonló volt a mult ősszel a ŤMagyar Hétť mozgalom, amelyet a magyar írók nagy része lelkesedéssel segített közérdekű célkitűzésének megvalósulása felé.

Tehát látszik, hogy a propaganda, sőt még a reklám is lehet tisztán irodalmi jelentőségű és íróművészek szempontjából elfogadható. Nagy Endrének igaza van, amikor azt mondja, hogy mint a művészeknél, az íróknál is két csoport van: egyik, amelyik akar és tud a reklám segítségére lenni, a másik, amelyik nem akar, vagy nem tud. Sőt az is lehet, hogy vannak írók, akik akarnának, de nem tudnak ilyen munkát végezni. Mindenesetre csak az olyan író fejtsen ki ilyen tevékenységet, aki lelki gátlásoktól mentesen tudja ezt elvégezni, tehát akinek az elveivel ez nem áll ellentétben. Csak az ügy lényegét szeretettel megfogó, művészi munka válhat a gazdasági élet hasznára.

Nagy Endre:

Azzal foglalja össze a vitát, hogy:

- Ne beszéljünk íróknál egyszerűen reklámtevékenységről. Ehhez az irodalomnak tényleg nem sok köze van. A képzőművészetben az alkotás nincs olyan szerves kapcsolatban a tartalommal, mint az irodalomban. A képzőművész formaproblémát old meg s a kész plakát alá odaírhatja egy sósborszesz nevét, de odaírhatja egy műselyemgyár nevét is. Esetleg. Az íróművész munkájánál ilyen esetleg nincs, mert ott a szöveg, az alkotás maga.

Nyitva marad a kérdés, hogy a tiszta irodalom hogyan állhat egy általánosabb, tágabbkörű propaganda útján a gazdasági erők szolgálatába s mennyire maradhat az író meg nem alkuvó művész, ha ilyenirányú tevékenységet fejt ki.

Móricz Zsigmond:

Zárszó jogán a következőket mondja:

- Köszönet azoknak, akik ebben a termékeny vitában résztvettek és köszönet azoknak, akik ilyen lelkesen végighallgatták. Úgylátszik, itt valóban az életnek egy problémájáról van szó, de a jövő fogja megmutatni, hogy irodalmi kérdés-e vagy nem. Az irodalom egy ajánlatot kapott a modern Mécénástól, a gazdasági élettől. Az írók nem beszélő emberek, majd írásban meg fogják tárgyalni a kérdést s megadják rá a választ.

Én mindenesetre fentartom bevezető előadásomnak konkluzióját.

Ki írjon reklámot, ha nem az, akinek ötletei vannak és írni tud? A recenzió is reklám. Mondjuk, hogy mi meg tudjuk csinálni annyira, amennyire, - de írók dolga volna, nem a mienk. A plakáttal is így van; régebben iparművészek csinálták s rossz volt. Most igazi művészek csinálják és ragyogó.

A mai ankét egy dolgot tisztázott, azt, hogy az írók jelentékeny része nem tekinti árulásnak az írói tollal szemben, ha egy író mellékfoglalkozásként reklámot ír. Nem látszik súlyosabb kitérésnek az irodalmi útról, ha egy író ezt csinálja, mint ha falusi jegyző, vagy tanár, ügyvéd, hivatalnok, ujságíró.

Az irodalom egyetemes irányára vonatkozólag azonban fentartom bevezető szavaimnak konkluzióját (felolvassa):
"Egy nagyszabású és kulturális célú reklám szolgálatában az írók és művészek is megtalálnák azt a szerepet, amely nem volna dehonesztáló reájuk. Ugyanis a művész az örök szépnek, az örök emberi értéknek a képviselője, de sohasem a pillanatnyi haszoné."