Lehel István néhány év előtt már kiadta Jászai Mari naplóját és emlékiratait, most pedig Jászairól szóló könyvvel ajándékozza meg a közönséget.  Nem lehet eléggé gratulálni neki, hogy nagyigényű essay, riportszerűen regényes vagy faízűen tudományos életrajz helyett felujított egy igazságtalanul elfelejtett könyvformát, amelynek tudtommal nincs magyar neve és amely nem életrajz, nem visszaemlékezés, nem adattár és anekdotagyüjtemény, hanem valamennyi egyszerre.

A tizennyolcadik században, mikor az olvasó még tudta a mesterségét, egységes kompozíció nélkül is tetszett a tények és anekdoták pikáns és reflexióra csábító sokfélesége, reméljük, most is tetszeni fog, annál is inkább, mert Lehel könyve igazán megérdemli.

Jegyzeteit póztalanul, de nem pongyolán, a legjobb értelemben vett művészi rendetlenségben nyújtja át az olvasónak; csak az ember kissé sajnálja, hogy Jászai Mari terminológiáját nem olvasztja fel és nem önti újra, amikor róla beszél; a színésznőt saját szavaival jellemzi, amelyek inkább érdekesek, mintsem pontosak és kifejezők. Szerep-elemzésein meglátszik, hogy túlságos engedelmességgel tolmácsolja a tragika saját magáról való véleményét; ha kritizálja, akkor is Jászai Mari aggodalmainak ad kifejezést.

Az okos és irónikus szerző nem tud szabadulni a modell rettenetes szuggesztiójától; egy-egy pillanatra felveszi a harcot, de legtöbbször enged, rezignáltan, gavallérosan és humorral. Mi nem ismertük Jászai Marit olyan közelről, mint Lehel István, nekünk talán sikerül az ő feljegyzéseit olyan nyelvre lefordítani, amelyen nem érezni meg Jászai Mari hangszálainak a rezgését.

*

Gyér emlékeimben egy valószínűtlenül egyenes tartású matróna áll előttem, barna bársonyruhában, melynek egyetlen dísze a fehér csipkegallér. A ruha időtlen, zárkózott és kihívó; a divat visszautasítása anélkül, hogy szentimentálisan becézné a múltat, kokettéria és emlékezetnélküli ruha, amely, mint az öreg Toldi Miklós barátcsuhája, csak arra szolgál, hogy betakarja a tagbaszakadt testet és elzárja a világtól.

A ruha és megjelenés kívül van az elegancia és ízlés kategóriáin; olyan, mint egy klasszikus allegória: háttértelen és atmoszférátlan, nincs teletüzdelve a múlt, a család és a társaság foszladozó kendőivel, kopottas nippjeivel, olyan csupaszan, olyan kopáran egyéni, tömör, kőkemény redőivel olyan pathetikus, mintha hozzánőtt volna a zord és fenkölt alakhoz.

Ha leült, még magasabbnak látszott, mint állva, sohasem dől hátra a karosszékben, amely szempillantás alatt trónussá változott, mindig szemben ült az emberekkel, minden kézmozdulata, minden fejbólintása jelentőségteljes volt és felvonásokra, jelenetekre tagolta az alaktalan társalgást. Királynői volt; inkább az, mint az igazi vagy akár a színpadi királynők, olyan stilizáltan monumentális, mint Hamlet szinészkirálynője. Tudtommal a festők és szobrászok az oroszlánt nem ugrásra készen vagy zsákmányát marcangolva szokták ábrázolni, hanem tétlenül, a maga oroszláni mivoltában.

Jászai Mari is azokban a szerepekben volt a legjobb, amelyekben csak léteznie kellett, csak körül kellett hordozni a színpadon a maga zárkózott és szimbolikus egyéniségét. Nem láttam sem a Kísértetekben, sem Lady Windermere legyezőjében, amelyekben Lehel nem győzi magasztalni, de őszintén szólva egyikben sem tudom elképzelni; mind a kettő magánszemély, mind a kettő az érdekek, kényszerűségek, gyöngédségek és szimpátiák hálójában vergődik; a polgári vagy mondain női lélek sikoltását vagy irónikus nevetését nem hallom Jászai Mari torkából.

Jászai soha sem tudott elvegyülni a környezetben, nem tudott fennakadni az emberi kapcsolatok fogaskerekein. A Bánk bánban felejthetetlen, amikor a tragédiától függetlenül hangot ad a sebzett királynői méltóságnak; de csődöt mond, mint a cselszövényben fogva maradt, ijedező és ravasz kerítőnő. Nekem legjobban tetszett Voinovich Géza Mohácsában mint Perényiné és apám "1514" című darabjában mint Bakócz Ágnes; mindkettő epizódszerep, amely nem tartozik szorosan a darabba, de túlnő a darabon, mint a szobor a talapzatán látható alakok fölé; mindkettőben ugyanazt a szerepet játszotta: Hungáriát.