Róma, 1931. február hó.

Az olasz színházi szezon legragyogóbb sikere a római Argentín – színháznak jutott osztályrészül. Itt játsszák estéről estére zsúfolt házak mellett a Campo di Maggio-t, a legújabb olasz Napoleon - drámát, amely frenetikus sikert aratott.

A darab szerzőjeként Giovachino Forsane, a jó nevű olasz drámaíró szerepel, de mindenki tudja, hogy a darab voltaképpen Itália hatalmas diktátorának, Signor Mussolininek a műve.

Már a bemutató előadás válogatottan előkelő közönsége gyanította, hogy Mussolini alkotásáról van szó. A diktátor, aki a lelkesedésben, a szenvedélyek megnyilvánulásában mindig elől jár, egyetlenegyszer sem tapsolt, noha a premier közönsége szinte leírhatatlan lelkesedéssel ünnepelte a szerzőt és a színészeket. A titkos szerzőtárs, aki a miniszterelnöki páholyban ült, nem tapsolhatott – önmagának.

De ráismert a premier közönsége Napoleon színpadi tirádáiban is a Mussolini hangjára, beszédmodorára és gesztusaira. Ezt a Napoleon – Mussolini drámai hőst csak Mussolini képzelhette el és önthette színpadi formába.

Most azután kiderült a megsejtett titok. Ma már minden római tudja, hogy az egész darab Mussolini ötlete volt, ő kérte fel az ismert római színpadi szerzőt, hogy vállalja a darab apaságát, amellyel azután a két társszerző együttes erővel dolgozott fel. Napoleon szerepét és tirádáit majdnem teljesen Mussolini írta, aki titokban a próbákra is eljárt. Egy sötét páholy mélyén ült, onnan figyelte a próbákat és egy – egy próba után a drámaíróval közölte észrevételeit és szerzői kívánságait.

A darab elgondolása rendkívül érdekes. A cselekmény ott kezdődik, hogy a császár visszatér Elba – szigetéről és újra magához ragadja a hatalmat. A száznapos uralom megkapó fénye és tragikus bukása, szinte idegfeszítően izgalmas miliőt ad a darabnak, amelynek utolsó része a waterloo-i csatával és a Szent Ilona – szigeti száműzetéssel megrendítően tárja a közönség elé a nagyság bukását, a napoleoni sors megrázó tragédiáját.

A nagy siker nyomán természetesen akadnak olyan vélemények, hogy könnyű sikert aratni olyan darabbal, melynek Mussolini a társszerzője! Ezzel szemben a tárgyilagos és elfogulatlan kritikusnak meg kell állapítania, hogy a darab – a legszigorúbb mértékkel mérve is elsőrangú, tele van drámai feszültséggel, megrázóan hat a tragikuma és megérezni határozott, biztos vonalvezetésében Mussolininek, az egykori jeles hírlapírónak a kezét, akiből semmi esetre sem veszett ki a veleszületett érzék, mivel lehet legbiztosabban hatni a közönség, a tömeg lelkére.