A mikrofónból érkező áram-ingadozásokat átalakítja elektromos rezgésekké. Erre különleges gépek szolgálnak, legújabban, sőt most már kizáróan az úgynevezett elektroncsövek végzik ezt a feladatot. Hogy ez miként megy végbe, azt momentán nem is szükséges tudnunk. Elég, ha tudjuk, hogy a mikrofon áramából az elektróncső segélyével elektromos rezgések lesznek.

Ezek a rezgések az adóállomás antennája és a föld között mennek végbe és közben szakadatlan gyors ütemben megütik az étert. (Ez az a láthatatlan, tapintatlan, súlytalan alap-„anyag”, amely kitölti a világűr minden parányi részét is s ami a fény rezgéseit is közvetíti.) Ma egy vízfelületet apró ütésekkel illetünk, gyors hullámzásba kezd és a hullámzás tova terjed.

Ugyanez áll az adóállomás rezgéseire is. Az antenna és a föld közötti rezgések megütik az étert, ez hullámzásra indul, a hullámzás terjed eljut mindenhová. Igy tehát a vevő gépekig is. Reánk nézve ehelyütt közömbös, hogy ez a hullámzás milyen, hogy két részre bontható. Elegendő tudnunk, hogy megérkezett hozzánk is.

Igen ám! Csakhogy ezek a rezgések nem hangrezgések, nem a levegő közvetítésével érkeztek, hanem amint már mondottuk, elektromos rezgések s az éter útján jöttek. Az ilyen gyors rezgésekre pedig nincs érzékszervünk. Szükséges tehát egy műszer, amely ezt a hiányt pótolja. Ez a műszer vevőgép a hozzátartozó antennával földeléssel.

A saját antennánk és földünk között pontosan ugyanaz a rezgés fog fennállani, ami az adóállomás antennája és a föld között. Ha már most ezt a rezgést a készülékünkbe bocsátjuk és ott visszaalakítjuk a mikrofónáram ingadozásaira, akkor a hang ugyanúgy hallható lesz, mintha a mikrofónáram vezetéken érkezett volna a hallgatónkba.

Ezt a „visszaalakítást” vevőgépben szintén elektróncsővel végezzük s ez az elektroncső alapjában ugyanolyan, mint az adóállomás elektroncsöve, csak méreteiben s néhány csekély módosításában különbözik.

Az elektroncső a beérkező nagy rezgésszámú rezgéseket alacsony rezgésszámává alakítja, amelyre már a hallgatónk is reagálni tud. Könnyen elképzelhető ugyanis, hogyha túlgyors a rezgés (mint ahogy gyors is!) a hallgatónk vaslemeze nem bírja követni a rezgéseket. Ezért iktatjuk közbe többek közölt az elektróncsövet vagy a kristálydetektort.

A kristályok mely fajtájának ugyanis megvan az a sajátosága, hogyha ilyen nagy rezgészámú elektromos éri, ezeket a rezgéseket nem engedik át, hanem azoknak csak egy bizonyos hányadát. A kristály után kapcsolt fejhallgató vaslemeze tehát, ha a rezgések egyébként elég intenzívek,  a kristály által már átalakított rezgésekre működésbe lép s a hang hallhatóvá válik. Ezzel azután le is zárult a probléma és tisztán láthatjuk a hang útját a studiók mikrofónjától a vevőgépekig.

Ez az út röviden: mikrofónból az anódállomás gépei felé, itt átalakítják a mikrofónáram ingadozásait nagy rezgésszámú elektromos rezgésekké, ezt a rezgést az antennára (antenna­hálózatra) bocsátják, ez a rezgés a föld felé zárul s közben megüti az étert, az éter hullámzásba jön az ütéstől s a hullámzás a vevőgépekig terjed.

A vevőgép antennája és a föld között a rezgés ugyanúgy, csak kisebb mértékben áll fenn, mint az adóállomáson, a rezgés a vevőgépbe kerül, itt az elektroncső vagy kristálydetektor visszaalakítja alacsony rezgésszámú áramingadozássá s ez a fejhallgatót mozgásra indítja: a hang megérkezett. Természetes, hogy ez az itt leírt folyamat a valóságban, a technika világában sokkal komplikáltabb, a lényeg megértéséhez azonban ez az itt közölt magyarázat is elegendő.

Még csak annyit fűzünk hozzá, hogy az adóállomás által kibocsátott rezgések szörnyű gyorsasággal terjednek tova. Másodpercenként nyolcszor kerülik meg a földet az egyenlítőnél, tehát a világ legtávolabbi állomásáról is egytizenhatod másodperc alatt érkezik meg a hangot hordozó elektromos rezgés.