Budapest, május 9.
Schober doktorral ás Bethlen gróffal az elmult napokban folytatott beszélgetéseim megvilágosítják Középeurópa politikai és erkölcsi állapotát. Két dolog tünik ki belőlük teljes világosságának az egyik, hogy az a két hatalom, amely a multban a monarchia magvát alkotta, sürgős szükségét érzi azon válság megoldásának, amelytől szenved, a másik, hogy mindegyik félti politikai függetlenségét, akár kellő elővigyázatosság nélkül már vállalt bizonyos kötelezettségeket, akár pedig még teljesen szabadkeze van. Elegendő három napot Budapesten tölteni, annak megállapitására, mennyire abszurd és helyt nem álló egyes francia lapoknak az az álláspontja, hogy Magyarország automatikusan vagy legalább is érzelmileg belesodródik a német kombinációba.

Az igazság egészen más! Abban a pillanatban, amikor a német-osztrák előzetes megállapodásról szóló jelentés bomba módjára kirobbant, Magyarországot másirányu tervezgetések foglalkoztatták és kecsegtették. Abból a 6 millió métermázsa buzából, amelyet Magyarország évente exportálni tud. Olaszország hajlandó volt 2 ½ milliót, Ausztria 2 milliót átvenni, ugy, hogy ezenfölül 1 ½ millió métermázsa maradt volna, amelyet el kell helyezni, azonkivül piacot kellett találni a magyar állatkivitel számára. Azt lehetett várni tehát, hogy Olaszországgal egyetértésben széleskörü gazdasági megállapodás létesül Bécs és Budapest között.

Az európai gazdasági életben, mint ismeretes, a preferenciális vámok állandóan surlódnak a legnagyobb kedvezmény elvével, mert az összes tengerentuli államoknak joguk van ugyanezeket a kedvezményeket követelni.

Magyarország és Ausztria sokkal gyakorlatibb módszerhez folyamodott: a kölcsönös árucseréhez, ami abban áll, hogy az ipari államnak hitel formájában megtéritik azon vámok egy részét, amelyet árui után fizetnie kell. Fölösleges az Ausztria és Magyarország között folytatott tárgyalások részleteibe elmélyedni, hiszen ezeknek csupán bizonytalan és ideiglenes jellegük lehet, mert a vámunió terve kifejlődésünknek teljesen utját állja.

Berlin igyekezett energikus nyomást gyakorolni Ausztriára, miután olyan kombináció merült föl, amely a német tervvel versenyezni képes, sőt azt el is vághatja. Világos, hogy ilyen jellegű tervet nem lehet csupán gazdasági térre korlátozni és az olasz sajtó sietett is kiemelni politikai jelentőségét. A római „Tribuna”-ban két föltünést keltő cikk jelent meg, amelyeket egész Magyarországon szenvedélyes érdeklődéssel olvastak. E cikkek szerzője azt a vakmerő ötletet veti föl, hogy a német hullám elé gátat kell építeni és ez a Habsburg-család uralmának visszaállításával Magyarország és Ausztria uniója legyen: egy kétarcu kis állam, amelynek körülbelül tizennégymillió lakosa volna.

Budapesten föltünést keltett, hogy a milanoi hirek szerint, Zita királyné és családja nem a spanyol tengerparton töltik a nyarat, hanem hosszabb tartózkodásra a Via Reggio melletti Pianoreba utaznak és hogy Viktor Emanuel királyi udvariassági látogatást készül tenni a volt királynénál. Sőt az a hír is elterjedt, hogy egy szép napon szó lehet az olasz király legfiatalabb leányának házasságáról Ottó királyfival. Abban reménykedtek Pesten, hogy ha a restauráció kérdése fölmerül, Franciaország és Olaszország megegyezhetnének egymással; a franciák persze gondoskodnának arról, hogy megvédjék szövetségesüknek, a kisántántnak birokállományát és érdekeit.

A két nagy hatalom – igy vélték – megfontolás tárgyává teszi majd, hogy többet ér Ausztria és Magyarország függetlenségét föntartani egy olyan uralkodó alatt, aki megfelelő békegaranciákat nyujt, mint eltürni, hogy a két országot, mint a „Drang nach Osten” első állomásait. Németország előbb gazdaságilag, azután pedig politikailag meghódítsa. Amikor a német-osztrák terv nyilvánosságra került, a magyar közvélemény egy részét ilyen gondolatok foglalkoztatták.
Tulzás volna azt mondani, hogy a magyar nép annyira monarchista, hogy ezért nyugalmát is kockáztatná. A harcos legitimisták, akiket a volt királyné és fia iránti személyes rokonszenv lelkesíti, határozottan kisebbségben vannak.

A nép összessége azonban, főleg a vidéken, ellensége a köztársasági gondolatnak. A rojalista szellem mélyen bevésődött a magyar állami intézményekbe, minden hivatalos aktust most is a király nevében hajtanak végre. És bár a politikai világot ez a kérdés nagyon megosztja, mégis a közérzület olyan, hogy ha nem volna külföldi ellenállás, Ottó minden akadály nélkül elfoglalhatná örökségét.

Amióta a „Zollanion” körüli vita kitört, még azok a magyarok is, akik nem monarchisták, a restaurációban és az Ausztriáról való unióban látják azt az eszközt, amely megmentheti Magyarországnak Németország részéről fenyegetett függetlenségét. Ugy vélik, hogy ebben az ügyben Franciaország érdeke találkozik Magyarország érdekeivel és még a kisántánt államait is, ha közöttük és az uj uralkodó között egy okos megegyezés jönne létre, a restauráció sokkal kevésbé fenyegetné, mint az „Anachiuss” veszedelme.

Nézetem szerint a „Zollunion” legnagyobb veszélye az, hogy az „Auschluss”-t nemcsak, mint általában hangoztatják, előkészíti, hanem háromnegyed részben már megvalósítottnak teszi föl. A dolog ugy áll, hogy vámunió lehetetlen anélkül, hogy a munkaügyi törvényhozás (munkaidő, bérek, nyugdij, biztosítás), az állami monopóliumok, a házbértörvény, a tisztviselők jogviszonyai ne legyenek azonosak. Fölsorolhatnék még egyéb rendszabályokat is, amelyek nélkül a vámunió nem valósítható meg, mert a termelési költségek tulságosan különböznének. De ha két állam ennyire összhangba hozza különböző intézményeit, akkor be kell ismerni, hogy máris szorosan egyesültek. Az a három-négy év, amely most következnék, arra volna jó, hogy Ausztria Németországhoz hasonuljon és a közbenső vámok csupán csak eltakarnák ezt a mélységes átalakulást. Mindenki tudja Magyarországon, hogy ezzel a vámunióval szemben, amely hetvenötmillió németet és osztrákot foglalna magában, Magyarország nem tudna ellentállni:
a „Reich” hűbéresévé válna és le kellene mondani a reményről, hogy szerepe legyen a világban. Ez a biztos halál volna!

Viszont a restauráció a nagyhatalmak pártfogása alatt lehetővé tenné Magyarország számára, hogy mint egy tizennégymilliós állam egyik része föntartsa tradicióit és Ausztriával egyetértve, szomszédaival politikailag is megférjen.

Távol áll tőlem a gondolat, hogy szót emeljek e terv mellett, mégis napvilágra kellett hoznom, mert tiz beszélgetés közül, amelyeket itt folytattam, nyolc e tárgy körül forgott. Természetes, hogy ennek jelentős akadályai vannak. Mindenekelőtt Ausztria nem monarchista a maga egészében. Erre azt válaszolják, hogy az uniónak eléggé tág értelmezése lehetséges és hogy a kérdést különben sem kell ilyen egyszerüen fölállítani. Világos, hogy az osztrák szociáldemokraták nem kivánják a Habsburgok visszatérését. De a magyarok mégis ugy gondolják, hogy az osztrák baloldali pártok fölfogása módosulhana ebben a kérdésben, ha a dolgozó nép összessége számot vet azzal, hogy a Magyarországgal való unió helyettesitené a Németországgal való egyesülést, amely teljes lehetetlenség, azután, hogy megadná Ausztriának a gazdasági létföltételeket, valamint Bécsnek világvárosi rangját és végül, hogy a restauráció összefér egy békés politikával.

Olyan folyamat megy itt végbe, amelyet közelről kell figyelemmel kisérni, még akkor is, ha Franciaország fölfogása jut győzelemre Európa ujjáépítésénél és ha a németeket rá lehet venni arra, hogy fölhagyjanak mai kihivó magatartásukkal. Ha a preferenciális rendszert sikerül Európában megvalósítani, ez nem jelenti, hogy a probléma végleg meg van oldva. Vannak politikai erők, amelyek ellenünk dolgoznak, az egész vonalon nyugalmat kell teremtenünk.
Kivánatos volna, hogy e kérdéseket a négy nagyhatalom, Németországot is beleértve megvitassa egymással.

De ha Németország ugy a középeurópai politikában, mint a szovjettel szemben egyéni játékot akar folytatni, ez nézetem szerint nem ok arra, hogy ne kezdjünk barátságos és óvatos eszmecserét Olaszországgal, amelynek szerepét és érdekeit a dunai államokban félreismerni oktalanság volna.

Irta: Jules Sauerwein