Móricz Zsigmond - Nagy Endre
Köszöntő,
a Nyugat-Barátok Körének
Nagy Endre-lakomáján
Egy kedves barátunkról akarok szólani abból az alkalomból, hogy itt van köztünk: dacára annak, hogy negyedik hónapja, tizenhatodik hete, századik napja, tízezer feketét fogyasztottunk el, hogy mi legyünk az ő közelében.
Én nem tudom, van-e mégegy párja ez világon, hogy van-e ma még egy ember, aki ennyi embert meg tud mozdítani és napról napra ugyanabban az órában délutáni álmából és egész napi kétségbeeséséből fel tud ébreszteni, hogy maga körré vonzza. Bizonymondom, könyebb volt a mese fuvolásának és könnyebb volt a legendák szentjének a patkányokat és a farkasokat és a madarakat magához hívni, mint a mai döglődő gazdasági viszonyok mellett becsalogatni az embert az édes ige hallgatására.
Nagy Endréről akarok beszélni.
Óvakodom attól, hogy a pillanat adta eszmetársításra bízzam a gondolatok szeszélyes hullámát, ahogy ő teszi napról napra, - ime olvasom rögtönzésemet s írás közben látom különös ajkának moccanását, ahogy annyiszor figyeltem, mikor a legváratlanabb fordulatok úgy bugyognak ki rajta, mint a parasztkorsóból a forrásvíz, egyet egyet loccsanva s egyet egyet elakadozva, hogy aztán édesen és folyamatosan dőljön belőle az élet legüdítőbb itala az élőszó.
Húsz év óta áll itt előttünk, mint varázsvessző a vizek fölött, vízkereső ficfaág: beleszúrva a legszárazabb és legüresebb talajba, a pódiumba és ime, husz év óta gyül és torlódik felé a közönség, mint a szép híves patakra, hogy üdülést nyerjen az ő szavai forrásának csergedező csobogásán.
Keresem a multat, amely a percek sorakozásában úgy elmosódott, honnan is jött ide? Jött egy még szárazabb s még hidegebben zörgő talajból, az ujságírásból. Ott sem volt soha, egy percig sem a toll robotosa, hanem az ötletek tűzmestere. Azoknak az ötleteknek villamos szikráztatója, amelyek az ujságot kivilágosítják és sziporkázó fényükkel egy napra éltetik.
Jött a született író, aki ha a tintába mártott tollal szántani kezdett a fehér papíron, betűi nyomán azonnal sisteregni és szikrázni kezdett a szellem és a szellemesség, váratlan bevilágítások és megvilágítások ragyogó fénye. Az író, aki csodálatos módon akkor ért el közvetlen hatásának csúcsára, mikor az élőszó még intenzívebb és még gyujtóbb varázsára bízta magát. Az író, aki a gondolat megszületésének titkát tudta éreztetni, s a frissen kipattanó igével tudott érzéseket, hangulatokat a megigazulásokat kelteni.
Írói munka volt az is, amit itt végzett, attól a perctől kezdve, hogy véletlenül s váratlanul egyszer kilépett az emberek szeme elé, egyszerűen természetesen és közvetlenül és elámult örömet keltett s többet nem is eresztette el őt a hallgató szemek és figyelő lelkek várakozása.
Aki bátor kiállani az emberek elé, annak valami olyan kincset kell önmagában bírnia, ami a legritkább és amire mindenki vágyik: a hitet. Annak hitének kell lennie, tudásának kell lennie és azt a fényt kell sugároznia, ami a legdrágább: az emberi jóság, az emberi ideálizmus, az emberi megértés fanatizmusát.
És az ő lelkében ott van ez a mesebeli karbunkulus, amely a sötétben is világít: nála a gyermek naivsága, a tudós mindentudása, a nemes lélek lelkesedése, a férfi bátorsága, az eszmék mellett való rendületlen kitartás és minden korlátoltsággal szemben a leghősiesebb kritika egyszerre, egy fényben egy árnyban, egy tömörségben és egy könnyű mosolyban tör elő.
Ha az ő húsz év alatt elmondott konferánszait ugyanolyan frisseségben és elevenségben lehetett volna megőrizni, akkor ma itt volna kezünkben ennek a világtörténelmi két évtizednek legremekebb tükre. Akkor vissza tudnánk menni a világlélek földrengésének elejére, mikor Ady szavával ő képviselte az igazi népparlamentet, a tűzvész alatt ő volt a legfinomabb szeizmográf, s utána ő volt gyakran az egyetlen biztosító szelep, amelyen a kritika kiszikrázott.
Nem tudom eléggé sajnálni, hogy ezt a húsz évi ragyogást emberi eszközökkel nem lehetett megrögzíteni.
De meg lehet-e rögzíteni a napfényét? A mindennapok égi világosságát? Jön a tavaszi nap s élet és mosoly fakad a nyomán, aztán este lenyugszik s másnap újra jő, hogy újra kezdje az életadó és örömadó munkát. A tegnap, az elmult tavasz, nyár, ősz és tél, az elmult évek és évmilliárdok oda vannak...
Az élő szó varázsa a pillanathoz van kötve s a Nap sorsában találhatja igazolását és jelentőségét minden élő cselekvés.
Nincs erre fonogramm, mert egy olyan fonogrammra volna szükség amely nemcsak a bekiáltott szót, hanem annak a visszhangját is megörökitse, ahogy az az élet által adott hőfokon kitört.
Hogy mondjam meg késő koroknak, hogy volt itt köztünk egy író, aki úgy süvöltött fel, hogy nevetésbe fullasztott minden könnyet s mégis a felviharzó kacagás helyén a könnycsepp harmatát hagyta vissza. A késő koroknak csak azt mondhatom, hogy sajnálhatják, hogy nem voltak jelen s nem hallották akkor és akkor Nagy Endrét, aki egy szóval sebeket gyógyított és ugyanavval a szóval sebeket ütött: gyógyító sebeket ugyanazokon a lelkeken.
A seb, amit gyógyított, mindig az embernek az a fájdalma volt, hogy az emberi kultúra csökevényes és a seb, amit gyógyultan hagyott az volt, hogy az emberi lélek minden szépre és jóra fogékony.
Ez a varázs varázslat volt s ezt a varázslót köszöntjük ma. Minden varázslónak ezt a legnemesebbikét, aki egy életet szánt arra, hogy az emberi idealizmus örök dicsőségét hirdesse és éltesse mindazoknak lelkében, akikhez szól.
.jpg "Az önálló vámterület és a függetlenségi párt")
.jpg "Hazatérő kivándorlók")
).jpg "Kalászosokból közepesnél jobb termés várható")
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!