ÚJMÓDI PÁSZTOROK ÉNEKE


Ezek a versek első olvasásra elárulják a tehetséget. Egyéni hangjuk van, mely ugyan itt-ott fátyolosan, sőt rekedten szól, másutt meg el-elfojtódik, de egy-két sorban minden versből kicsap. Ebben a kötetben nagyon kevés olyan vers van, amelynek minden szava helyén volna, de talán egy sincs, amit érdemes ne volna elolvasni. Ez a paraszti, nyers dünnyögésből felszabadult, egészséges erotikájú suhancnótákból és az idillekbe kerekedő optimizmus tiszta dallamaiból összeszűrt zene, amely egy tájszavakkal termékenyített, gazdag és erős nyelven tör át, már a Radnóti Miklós külön hangja.

Kár, hogy ez a hang még nem zeng valami tisztán. Némi ízlésbeli kiforratlanság érzik az egész köteten. Túlfejlesztett, értelmetlenné dagadt hasonlatok, homályba fulladó, áltömör kifejezések, akaratoskodó, modorosan megdúlt szórendű mondatok árulkodnak róla, hogy ez a költő még nincs egészen túl a Sturm und Drang évein. Érdekes, hogy a kötet számos darabján már a legfiatalabb költői nemzedék fénye tükrözik. Szabó Lőrinc dunántúli idilljei, Illyés Gyula realisztikus parasztképei, Simon Andor "egysejtű" kis versei jutnak gyakran eszünkbe. A nyelvkezelés viszont néha korai Kassák-versekre emlékeztet.

Mindezt talán méltánytalanság is túlságosan hangsúlyozni. Radnóti Miklós tehetséges költő és következő kötete bizonyára teljesebb elismerésre szorítja a kritikust.

Kardos László