Egy másik versében korán elhalt anyja sorsát idézi példamutatóul:

Anyám volt, apró, korán meghalt,
mert a mosónők korán halnak,
a cipeléstől reszket lábuk
és fejük fáj a vasalástól - -

S mert hegyvidéknek ott a szennyes!
Idegnyugtató felhőjáték
a gőz s levegőváltozásul
a mosónőnek ott a padlás - -

Látom, megáll a vasalóval -
törékeny termetét a tőke
megtörte, mindig keskenyebb lett -
gondoljátok meg, proletárok - -

Itt elfogadom: gondoljátok meg proletárok - helyzeti ereje és igazsága van - bár a marxista értelemben pontos: tőke helyett kevésbé fogalmi szó közvetlenebbül hatott volna.

De milyen gyerekes és hatásvadászó az ilyesmi:

Éljen a munkásság, parasztság,
nem fogja polgári ravaszság,
fölrúgja milliónyi láb, -
hú! tömegek, tovább, tovább!

Olyan ízetlenségről nem beszélve, mint amikor a költő Ťtűnő, foltozott fenekétť és Ťvad ürülékeitť lobogtatja meg a világ előtt, nem csekély exhibitionizmussal.

Az ízléssel általában baj van József Attilánál. Szemmelláthatólag súlyt helyez bizonyos nyerseségre, szókimondó durvaságra, amely mintegy költői pózává merevült. Mint az idült alkoholista: józan perceiben is gépiesen elhadarja ugyanazokat a káromkodásokat, amelyeket mámoros-állapota még némiképen indokol. De hol van ebben az egész kötetben egyetlen mámoros-állapot? Azt képzeli József Attila, hogy előre megfontolt nyerseséggel pótolni lehet az erőt? És ha jelzők csereberéjével és a megrendezettség egyéb külsőséges eszközeivel közös szemléleti-nevezőre hozza verseit, ez már kárpótol a bensőségességért - ami nincs?

Amellett - nem érdektelen ellentét - kedvenc jelzője a lágy: lágy a tanya, lágy buggyanás, lágy a táj, lágy bánat, lágy talaj, lágyan elülünk, lágyan zsongva - amint látható nem is valami meglepő összetételekben használja. Nem zárkózhatom el a feltoluló ötlet elől, hogy a költő e gyakori lágyságát tudatalattijának árulkodó vallomásaként fogadhatjuk el, szemben a tudatossal, a szándékolttal, miszerint ő harcos, sőt osztályharcos költő.

Ady emlékezete című, nyilván kamaszkori versében (leggyengébb a kötetben) a versértő és kritikus József Attilával is megismerkedünk. Aki még nem tudná, e versből adatik tudtára, hogy Ady Ťverse törvényť és e versek ritmusa - édes!

E fiatal költő tehetsége mindazonáltal nem vitatható el. Kár, hogy velejében eredeti képalkotó fantáziáját sokszor eredetieskedéssel túljátssza; tömött, érzéki nyelvét legtöbbször túláradt önszeretettel használja. Néhány dalszerű versének - a kötet kiemelkedő, zavartalan darabjai! - (Füst, Harmatocska, Bánat, Beszél a tej) nyelvi és hangulati szépsége mellett behízelgő muzsikája van, más verseiben egy-egy megvesztegető ötlet. Tud bravúrosan egyszerű (Betlehemi királyok) és az értelmetlenségig homályos lenni (pld. a "Dörmögő" utolsó szakasza a "rózsaromboló leánnyal").

Egy-egy versében bravúrt bravúrra halmoz. Nem tudja, hogy szürke a szürkén: meglepő színhatásokat hozhat, de bravúr a bravúron csak közömbösítik egymást.

Nyelvét Balassin, Gyöngyössin, a kuruc-költészeten, továbbá Csokonain és Petőfin pallérozta, de nem veti meg Adyt sem: az "úri szél" három versében is szerepel, egyízben a rím és pedig a rossz rím kedvéért: az úri szél, a dörgő.

Három Villon-fordítás is szerepel a kötetben. Itt az alkalom: lássuk a formaművészt! Villon bravúrosan könnyed, szárnyaló versei helyett értelmetlenségekkel tarkított, a prózai döccenőkbe szinte beleveszett, ólomlábon járó versezeteket kapunk. Villon és József Attila verse között körülbelül az a különbség, mint egy középkori páncélos-lovag és egy mai vívó technikai felszereltsége között. A középkori lovag - József Attila.

Sárközi írta legutóbb valakiről: unalmas költő - és kifejtette, mi minden van e látszólagos unalom mögött. József Attilával ellenkező az esetünk. Ő nem unalmas költő, könyve tele van meglepetésekkel, jó és rossz értelemben, de végigolvasása után semmi megoldatlan nem marad - ha csak nem valami hiányérzet, mint végső íz.

Fenyő László