Harmadik, vagy éppen negyedik éve számolok be már itten a Szentpál-iskola évzáró vizsgaelőadásáról és csak örülök neki, hogy még mindig nemcsak az elért nivója föltétlen megtartásáról, de az iskolának fejlődéséről beszélhetek.

Nagyjában a következőket figyelhettem meg.

1. Az csak természetes, hogy az iskola, eredeti jellegzetességei megóvása mellett, mindjobban a mozgásművészet újabb stílusainak terepére tolódik. De ebben a processzusban megtermékenyül és fölfrissül csupán és nem kallódik el egyénisége.

2. Ahogy a tánc, a mozgásművészet főerősségét, a jelképiséget alkalmazza, abban annyi egészséges reálitás, magától adódó kedélyesség van, hogy szinte magának az életnek lehetőségekben való változatosságát juttatja eszünkbe, ami kétségkívül azt jelenti, hogy a jövőjére nézve sem kell féltenünk ezt az iskolát attól, hogy az anyagát agyoncsépli.

3. Okos és helyes, hogy az iskola legfőbb célját, az elért eredmények minél szélesebb körben való kiterjesztését tartja szem előtt. A kivételes egyéni tehetség majd így is útjára lel, tehát magában az iskolában inkább helyeződjék a súly a növendékek együtteseinek fejlesztésére.

Körülbelül ezeket tudtam megállapítani az iskola mostani vizsgaelőadásán.

Egyébként, mint produkcióról, nem új megállapítanom erről az előadásról, hogy még igen jó színházi vagy pláne kabaré előadásainknak sem marad mögötte. Például nem mondom, hogy Beke Margit kis mesejátéka az előadásban százszázalékos súlyos irodalom, de okvetlen sok kedves mulatságos ötlettel és fordulattal szolgálja célját, hogy a mozdulattal való kifejezésre adjon alkalmakat.

Ugyancsak szerencsés, ahogy a növendékeknek maguknak van szájukba adva mutatványaik magyarázata és ahogy a bevezető rész foglalja keretbe a csöppségek szerepét. Ha lehet egyáltalán valami kifogást hozni erről az előadásról, legföllebb az, hogy túlterheli a figyelmet. De hát, persze, ezt nehéz szemére hányni egy iskolának, aminél a fősúly azon van, hogy lehetőleg minden növendék-csoportjának alkalmat adjon a brillirozásra.

Tersánszky J. Jenő