A könyv és az író a vásáron

1931 | Június

A Nemzetközi Vásár vezetősége felajánlott egy pavillont, amelyben az írók kiállhatnak a közönség elé s közvetlen érintkezésbe léphetnek olvasóikkal. Autogrammot adhatnak a könyveikbe s így el is adhatják a könyveket.

A Magyar Írók Egyesülete elfogadta az ajánlatot, amely első és szokatlan kísérlet volt arra, hogy az író a vásáron megjelenjen.

Magunk sem láttuk előre, hogyan fog az történni és mi lesz ennek a hatása és következménye.

Az író zárkózott lény. Az írás a csöndben születik.

A könyv a legtitokzatosabb körülmények közt jön létre, mint az emberi élet, de ha leszakad szülőjétől, megkezdi a maga útját s tekintet nélkül arra, aki létrehozta, él vagy elhúll. Az író csak teremtője a könyvnek, de nem terjesztője.

A Magyar Írók Szalonja. Ez volt felírva a hatalmas pavillon homlokzatára.

Rendkívül érdekes volt az a tíz nap, amit én magam személyesen kinn töltöttem ebben a pavillonban. Először is érdekes volt, hogy bár legelső tervünk azonnal az volt, hogy előadásokat fogunk tartani, két napig nem tudtuk megnyitni az előadásokat, mert egyetlen íróban sem volt bátorság, hogy egy mozgó, nyüzsgő, vásári tömeg elé álljon és beszélni kezdjen.

Az író nem tud beszélni. Aki az írók közt beszélő ember, nem azért beszél, mert író, hanem dacára annak, hogy beszélni tud, mégis író. Én magam, - mert hiszen az ember önmagán keresztül ismeri meg az egész életet, - egyáltalán nem tudok beszélni. Nem mondom azt, hogy néma vagyok, de nem szoktam hozzá, hogy szavakkal, a nyelv segítségével fejezzem ki magamat. Én az ujjaimmal beszélek. Annakelőtte tollal, vagy ceruzával, az utolsó húsz évben írógéppel diskurálok. A Sárarany volt az utolsó regényem, amit tollal írtam, azóta mindent gépen fogalmazok, még a távirataimat is. Ha nincs gép a közelben, ma már szinte zavarba jövök, hogy hogyan írjak.

Nyilvánvaló, hogy az emberiségnek máig két legnagyobb találmánya a szó és a betű. Egyik sem született az emberrel. Mindenkinek újonnan kell megtanulnia. Voltak idők, évszázezrek, vagy talán évmilliók, mikor az ember még csak vinnyogással és jajongással, vagy nyögéssel és röhintéssel adott kifejezést érzelmeinek, mint a többi állat. Az emberi lélek útja akkor nyilt meg, mikor rájött a szóra s a szavakkal kifejezhető akarat indította meg az emberiségnek az állat felé emelkedését.

Második ilyen találmány volt, mikor lerögzített vonásokkal megörökíteni kezdte a beszédet. A hatezeréves egyiptomi kultúra az írásjelek megfejtése óta jobban nyitva van előttünk, mint az analfabéta népek mai élete.

Milyen megható emberi produktum a könyv. Hogy az író könyve beszél és gondolatokat, érzelmeket s akaratokat ad át az emberek tömegének időtlen időkig.

Ezt a könyvet akartuk mi írók képviselni egész fizikai jelenlétünkkel a vásáron.

Nem hiszem, hogy ez a megjelenésünk sorsdöntő lett volna. Nem hiszem, hogy az irodalom új lendületet vehetne azzal, hogy kiállottunk és egyszerre csak egyre nagyobb számban beszélni kezdtünk a véletlen által odasodort embereknek erről, arról. Komoly problémákról, vagy tréfás ötletekkel.

Valahogy úgy éreztük, hogy a mai életnyomor ránk is hatással van. Az emberek a mai nehéz gazdasági életben legkönnyebben kapcsolják ki a szellemi szükségletek kielégítését. A kiadók az utolsó években egyre kevesebb könyvet mernek kiadni. A tömeg nem érdeklődik, a könyvek ott maradnak a polcokon s e miatt elmondhatatlan sok írás marad kéziratban s elgondolhatatlan hiány áll elő a szellemi fejlődés terén.

Különösen a legfiatalabb író-generációnak kétségbeejtő a helyzete. Hogy tehet ma szert sikerre egy fiatal író. Mert az írás nagyrészt gyakorlati kérdés is. Az az író, aki életének hosszú szakaszát úgy kénytelen átélni, hogy nem jelenik meg az írása, igen sokszor elvetél, elmulik s nyomtalanná lesz.

Nálunk, itt ezen a kis Magyarországon rengeteg papírt nyomtatnak tele évente. Nagy üzemek élnek s foglalkoznak azzal, hogy a nyomtatott betűből éljenek. Ezek a nyomtatott papírok azonban az irodalomnak meglepően kevés teret adnak. Ujságok ezek, amelyek a napi eseményeket regisztrálják. Valósággal a napi pletykát jegyzik le. Vagy a gazdasági és politikai fejlődést szolgálják. Az irodalom felette van a napi életnek, ezért az irodalomról még a betűterjesztő vállalatok is könnyen és hamar lemondanak. A fiatal íróknak évtizedek óta alig van új lapjuk.

Valami kíváncsiság is vitt bennünket a vásárba, vártuk és kerestük, hogy nyilatkozik hát meg a közönség a könyvvel szemben.

A Magyar Írók Szalonjában lehetőleg minden élő magyar író könyve jelen volt. Alapgondolatunk az volt, hogy ott legyen az élő magyar irodalom a lehető legteljesebb mértékben. A meghaltak műveit rábíztuk a már kialakult kritikai válogatásra s a külföldieket egyáltalán nem eresztettük be magunk közé.

Tapasztalatom nagyon bizonytalan. Nem abból kell megítélni a tömeget, hogy mennyit vásárolt. Háromezerötszáz pengő ára könyv fogyott el. De viszont közel kétharmad ennyi példány. Vagyis csak a legolcsóbb könyveket vették. Az írók nevével szemben pedig tájékozatlanok voltak s csak a legeslegismertebb nevektől akartak hazavinni valami csekélységet.

Bizonyos, hogy nem rohanták meg a könyves polcokat. De mért is tették volna? Aki könyvet akar venni, minden sarkon megteheti. Ahhoz képest, amilyen kicsiny a könyvfogyasztás, tulsok a könyvkereskedés. Tehát csak arról volt szó, hogy a véletlen találkozás kiben mozdítja meg az irodalom utáni vágyat.

Ebből a szempontból viszont nagyon szép az eredmény, mert csaknem mindenki titkos vággyal nézett a könyvekre s valósággal visszatartotta magát a vásárlástól. Van az emberekben vágy az irodalom élvezete után, de ahogy egy iparos vevő megmagyarázta, azelőtt, mikor nyugodtabb volt az élete, szívesen olvasgatott éjfélig, ma azonban a rettenetes gazdasági nyomor miatt úgy tele van a feje, hogy azt mondja, csupa regény az élete s inkább azt szeretné, ha valaki kiírná belőle a gondolatokat és a képzelgéseket, minthogy ő a máséra legyen kiváncsi. "Most éjfélekig nem tudok elaludni kérem, - mondta, - hogy bírjak akkor olvasni..."

Ez az ember azonban mégis ámítja magát s ez a magyarázat egy a sok közül, amivel az emberek indokolják kulturális szükségleteik lecsökkentését.

Jól jellemzi a közfelfogást annak a vevőnek a szava, aki a Magyar Írónők Egyesületének pultjánál megvett egy könyvet s mikor rá akarták beszélni, hogy vegyen még egyet, azt mondta:

- Elég egy családba egy könyv.

De a könyv más, mint a pillanatnyi mámor pohara. A könyv ott marad s holnap is és nemzedékek mulva is örömet és ártatlan s mégis hasznos örömet szerez. S ha a nemzet erőteljesebb érdeklődést mutat az irodalom iránt, ezzel befolyásolja az irodalmat, hogy olyat teremjen, amit ő kíván.

Elvész a nép, amely tudomány nélkül való, mondja a biblia. A mai magyar tömeg még távol van attól, hogy a kétezer, vagy sokezer éves bibliai igazságot átértse és a szerint éljen és gondolkodjék.

Az írókon nincs felelősség, az írók mindent megtesznek, ami tőlük telik. Azt teszik, hogy erre a reménytelen pályára szánják magukat. Mert egészben csodálatos, milyen tömegben igyekeznek a fiatal lelkek az írói pályára. Nem tudom mi ez. A polgári pályákon oly nehéz elhelyezkedni, hogy ebben, mint pályában reményt látnak a fiatalok? Vagy néhány névnek csillogása, a világsiker álma téveszti meg őket? De hisz mind csak látszat és illuzió.

A vásári sátorban jelen volt a statisztika szerint 160 író 800 különféle művel, 6000 kötettel. Elkelt kerekszámban 80 író 200 különféle műve, 2400 kötetben. De ha ezeknek az íróknak az életét megfigyeljük, nincs köztük öt, aki az írásból meg tudjon élni s még a közt az öt közt is van három, aki anyagi gondokkal küzd.

Ezt minden fiatalembernek tudnia kell, tehát anyagi remények nem hozhatnak erre a foglalkozásra, - mert ma már az író is csak akkor élhet meg a munkájából, ha állandó foglalkozásnak tekinti. Mi hozza hát ide? Nyilván a lélek nemesebb s legnemesebb hajlamai, vágyai s reményei. Szép az, az embereknek beszélni, szép az, gondolatoknak élni s az igazság önkéntese lenni.

Mindenkit, aki író lesz, megillet valami szerény dicsfény és mártirkoszorú. Talán ez az, ami varázzsal van az ifjakra.

Az emberiség rettentő lelki válságban van. Elveszett a vallás mindent kiegyenlítő boldog varázsa, elveszett a földöntúli s a földfölötti erőkben való megnyugtató bizodalom: s az emberi lelkek nem tudnak megélni hit és misztikum nélkül. Mintha ma mindenki író akarna lenni, aki valaha pap lett volna, vagy metafizikus.

Talán ez a legnagyobb, amit a vásáron tanultam.

Egy napon kivittem az írógépemet s ott sebtiben lejegyeztem nehány megfigyelést s ezt itt közlöm:

1931 május 15.

A pavillon jobb sarkát átengedtük a Pathé-filmvállalatnak, amely helypénzt fizet a Magyar Írók Egyesülete írói segélyalapja javára. Gondoltuk, legalább ennyi haszna legyen legrosszabb esetben néhány írónak. Jól is jártunk az albérlővel, mert állandó közönségről gondoskodik az ingyen-mozi. Az emberek hajlandók tömegesen megállani a film lepedője előtt, ellenben a könyv pultja e pillanatban is néptelen.

*

Valami sziréna búg kiállhatatlanul. Az emberek kitalálják, hogy mivel lehet elijeszteni a vevőket.

Valaki azt ajánlotta az elébb, hogy az íróknak is azt kellett volna csinálni, amit az olaszok tesznek, hogy síppal, dobbal és pedig üstdobbal csődítik össze a népet. Az más. Az olaszok szeretik a lármát. Az olasz örökké fütyül, dalol, ha hárman vannak, három szólamban örülnek.

Én úgy látom, az vesz könyvet, aki azért jön be a pavillonba, hogy könyvet vegyen. Aki leül mozit nézni, az fáradt és pihen s eszébe se jut, hogy a könyvet megnézze.

*

Látványosság kell? Csakugyan idegen és nemtelen eszközök kellenek, hogy az emberek figyelme a könyv felé forduljon?

*

Vannak negyedórák, hogy senki fel nem lép a két lépcső magasságban levő könyves asztalhoz. Két lépcsőn kell fellépni, ez a két lépcső valósággal Rubikon. Egyszer csak valaki, mint egy csapatvezető fellép s arra az egész tömeg utána. Idegenek, semmi közük egymáshoz s mennek, mint a nyáj. Az emberekben különös nyájérzés van.

*

Talán ha valaki elkezdene jót tenni, jó és becsületes dolgot mívelni, akkor is utána mennének.
Miért nem kezdi el valaki?
A politikában.

*

Érdekes, hogy mióta ideültem a géphez, a közönség egyszerre csak fellépett a dobogóra s egész nyüzsgés van a könyvek előtt. Talán csak nem azért, hogy jobban lássák, hogy egy író ír.

*

Egy asztalosmester behozott az elébb egy vezércikket, hogy közöltessem valamelyik lapban. Sokkal jobban van megírva, mint ahogy én tudnám. De nem fogják közölni, mert a lapot a belső munkatársak írják. Hol van olyan lap, hogy mindent leközöljön, amit a közönség leír?

De ha már minden asztalos tudja, amit a vezércikkek tanítanak, az egyszerű igazságot: mért nem valósult hát meg az igazság?

*

A pavillonunk körül borkóstoló-sátrak vannak. Egy tokaji borkereskedő kedveskedik ezzel:
Azt kérdi egy vevő, aki egy pohár bort ivott:
- Mi ez a nagy pavillon?
- Ez a magyar írók sátora.
- Úgy, és jó ez nekik?
Az idegen, aki megivott húsz fillérért egy pohár tokajit, csodálkozik, hogy a magyar írók leülnek egy sátorban.
Kóstolót kellene neki adni az irodalomból.

*

Úgy értette nyilván, hogy az írók, ezek az előkelő és arisztokratikus lények, hajlandók leülni a sátorban a könyveik mellé.
Valaki mellém áll s nézi, hogy kopogtatok a gépen.
- Így is lehet írni? - szól.
- Igen, - mondom - és úgy is, hogy az ember bezárkózik a szobába.

*

A főeladónk azt mondja e percben:
- Aki azt mondja: olcsó, az nem vesz. Aki azt mondja: drága, az nem vesz. Aki azt mondja: szép, az pláne nem vesz.

*

- Nagy dolog ez, nagy dolog. És csak később fogják megtudni, hogy milyen nagy dolog, hogy az írók a néppel találkoznak itt a dobogó alatt. Petőfinek az volt a legnagyobb dolga egész életében, mikor a múzeum lépcsőjéről szavalt.

*

Egy iparos áll a pultnál s komoly arccal s mégis valami fölényes könnyűséggel a legnehezebb könyveket válogatja össze.
Mindenki izgatott és feléje közeledik. A hölgyek megbirálják, hogy milyen intelligens arca van.
Nem lehet rábeszélni, nem is kell, ért a könyvhöz.
- Ez megvan, az nem kell.
Felét kifizeti, a többit utánvéttel kéri.
- Sok könyve van, kérem?
- Sok. Megér háromezer pengőt.
A Jászságban lakik.
- Ilyen ember kellene tízezer.
- Mért tízezer, egy millió.
- Az nem volna jó. Tönkremennének a kocsmárosok.

*

S egyszerre megint csönd van, üres az egész pavillon.

Hogy lehetne magyarul nevezni a pavillont?

*

- Hölgyeim és uraim, néhány könyvet ingyen kiosztunk.
Reklámok, füzet formában. Nevetés, egy perc alatt száz ember tolong a pult előtt.
Összesen egy pengő árát vásárolnak, akkor eloszlanak.

*

A pénztárosnő egy narancsot vesz egy embertől, aki nyakában hordja a boltját egy fatálcán.
Vesz egy könyvet harminc fillérért. - Napszámos ember vagyok, drágábbat nem tudok venni, egy pengő hatvanat keresek egy nap. - Autogrammot kér bele.

Később visszajön:
- Szerkesztő úr, tessék megnézni ezt a verset. Nem tudom, ér-e valamit, csak azt tudom, hogy jól esik csinálni.

*

A vásár reklámdíját a GFB-harisnya nyeri el. Az az ötlete jött, hogy vett hetvenezer léggömböt s egy pengőjével árulja. A pengőt pedig beszámítja a harisnyavásárlásnál.
Az egész vásár virít a léggömböktől. Sőt az egész város, minden kávéház és töméntelen családi fészek. Csak csütörtökön nyolc és félezer gömböt adtak el.

*

- Mit kellene a közönségnek ráadásul adni a könyvre, hogy ilyen hatása legyen?
- Pénzt kellene neki adni, hogy könyvet vehessen rajta.

*

A reklámgrafika díját egy Nemes nevű fiatal festő nyerte meg. Mikor megmondták neki, hogy a Boon-csokoládé cédulája nyert, örömében könny csordult a szeméből.
Különben ugyanaz a cég nyerte a második díjat is. Mert nem a művész kapta a díjat, hanem a kiállító nyomda.
- Mért?
- A művészek úgyis tudnak. A cégeket kell megrendelésre bírni. A Grafikai Főnökegyesület úgy fellelkesedett, hogy jövőre 3000 pengős díjat tűz ki.

*

Ugyanezt az ötletet hozta a könyvkiadás számára Somogyi Gyula. Felajánlotta, hogy a Magyar Írók Egyesülete tűzzön ki díjat arra a könyvre, amely a könyvnapra kerül kiadásra és a legnagyobb sikert éri el.
A kultuszminiszter államtitkára nagyon örül az ötletnek s már Ezer Pengőt kilátásba helyezett. Ennyivel hozzájárul a díjhoz.

*

A kiadók most olyan lehangoltságban vannak, hogy valóban őket is biztatni kell. Senki sem akar könyvet kiadni.
Azonfelül kezd az a vélemény kialakulni, hogy csak olcsó könyvet szabad kiadni. Most itt a vásár első napjaiban én is azt gondoltam, mert a vevők négyötöd része csak egypengős könyvet vett.
De csütörtökön az történt, hogy szokatlan embertömeg volt a vásáron s kifogytak az olcsó könyvek. Délelőtt csak ötven filléres és egy pengős könyvet vett mindenki. Bánatosak voltunk, hogy délután nem lesz vásár.

Erre a délutáni vásár összegben háromszorosan felülmúlta a délelőttit. Nem voltak ott az illetlen konkurrensek, a filléres könyvek s a közönség talán kevesebb számban, de vette a drága könyvet.
A könyvolvasó, az finomult ízlésű ember. Bármilyen furcsa, de a költemény nem hat úgy a sajtpapiron, mint a merítetten.

Megoldásnak kinálkozik a kettős kiadás. Legyen egy kiadás a nemesebb papiron és egy a legsilányabbon. Demokratikusnak látszik, de nincs kipróbálva. Én attól félek, hogy első időben az olcsó könyvet veszi a közönség, a másodikban pedig megutáltatja a könyvet a rossz kiállítás, de az már késő. Másodszor senki sem fogja megvenni, csak a papír miatt, a művet.
Az amatőrpéldányok nyomása nem vált be.
Az ujságpapirra nyomás csak olyan könyveknek való, amelyek az ujság tömeg-népszerűségére számíthatnak.

*

Nagyon szeretném tudni, hogy milyen eredménye volt a vásár két legnagyobb reklámakciójának, a Bemberg és a Filtex selyemgyárakénak. A "klasszikus" Iparcsarnok főhelyét foglalta el két abnormis építmény. Egész palotákat raktak kínai selyemből. A Bemberg volt a rokonszenvesebb, nyilt csarnokot ábrázolt, amelyet körül lehetett sétálni s gyönyörködni a műselyem világhírű ujságaiban. Az elébb, mikor arra jártam, egy fiatal lány s egy fiú állottak egy modell előtt.

- Vagy ezt vegye meg nekem, ezt a szép zöldet, vagy a legújabb tipusú repülőgépet, - mondta a lány.
A Filtex iszonyú kék oszlopcsarnokot épített, a Kossuth-mauzoleum mintájára lépcsőzve, a közönségnek fel kellett mennie s körül kerülnie a "testet", sőt a testeket, mert selyembe öltözött mintakisasszonyok parádéztak odafenn.
- Á, á, - mondta egy fiatal író -, mikor raknak ilyen reklámtornyokat a kiadók a magyar könyvnek.

*

Az író egy kicsit részt vett a reklámszolgáltatásban. A Dreher-sör pavillonja hatezer év történelmét mutatta be ötletesen és nagy hatással s ez már mégis írói munka volt.

*

Kutyafáradt vagyok. Ennyit mindenesetre bevásároltam. Ha a vásárt bezárjuk, azonnal utazom Hévizre. Nem tudom, a balneologiai kiállításon szerepelt-e, de a magyar földnek egyik legnagyobb csodája. Tavaly ott nyaraltam három hétig s öreg csontjaim egy egész télen át jól érezték magukat.

*

Irodalom és reklám.
Nem illenek össze. Nem nekünk kell ezt csinálni, hanem a kiadóknak, az üzletembereknek. De azért úgy látom, pár ezer könyv kimegy itt az emberek közé s hadd menjenek. A könyv csak akkor kezdi élni a maga életét, ha kézbe kerül.
Ma kaptam meg a Fáklya angol példányát New Yorkból.
Milyen gyönyörű könyv. Magyar könyv ilyen papirt, ilyen kötést, ilyen kiállítást soha nem kap itthon.

Vajjon megérti-e az angol olvasó, hogy itt egy nagylelkű nemzet élete és lélekzete lobbant fel előtte.