Emlékezzünk Petőfi Tizek Társaságára, amelynek az volt a gondolata, hogy a tíz legnépszerűbb író egy csoportba szerveződik és megszabja a lapokkal és kiadókkal való viszonyát. Az egyesülés rövid idő alatt feloszlott. Ha azóta ilyen szervezkedés megindult, az mindig hamarosan csődöt mondott és semmi eredményt nem tudott elérni. Nemcsak az irodalmi aktív keresetre nem tudott befolyást gyakorolni az írók akarata, hanem az irodalmi-segély szempontjából sem bírt eddig semmi komolyabb eredményt elérni. 1861-ben megalakult a Magyar Írók Segélyegylete.

Báró Eötvös József megnyitó beszédjében bejelenti, hogy huszonötezer forintnyi alaptőkével megindul az egyesület, mint írói segélypénztár s ez az egyesület ma, ha nov. 11-én esetleg meg akarná ünnepelni hetvenéves fennállásának évfordulóját, úgy gondoljuk, segélyeket kellene hogy kolduljon, mert egy szerény bankettravalója sincs. Hetven év kevés volt arra, hogy a legkisebb erőt is kitermelje.

Már Eötvös megállapítja, hogy "azon tényezők között, melyek haladásukat eszközölték, kétségenkívül irodalmunk vala a leghatalmasabb s a nemzet annyi lelkesedést és áldozatkészséget tanusított irodalma iránt, amennyit Európa legműveltebb népeinél is alig találunk. És mégis, ha az irodalomról az egyes írók helyzetére fordítjuk figyelmünket, be kell vallanunk, hogy az irodalmi munka talán sehol sem jutalmaztatik kevésbé, mint éppen nálunk."

Hetven év óta ez semmit sem változott.

Most az a kérdés, mi az oka? A nemzet az oka, tehát az olvasóközönség, vagy maguk az írók?

Az olvasóközönség nem lehet oka. Az olasóközönség megveszi és elolvassa a könyvet. Kifizeti annak az árát s ezzel a maga részéről befejezte az irodalommal való anyagi viszonylatát.

A közönség által könyvekért kifizetett pénzből nyilván nemcsak a papírgyárak s papírkereskedők, nemcsak a nyomdai, a könyvkötő, a könyvkiadóipar és a könyvkereskedelem rendkívül nagy munkás és adminisztratív személyzete kapja meg az őt megillető százalékot, hanem az írók is.

És mégis, a kiadók Magyarországon olyan nívójú igazgatói kart tudnak kimutatni maguk közt, akik jövedelemben, tekintélyben versenyeznek bármely más ipar igazgatóival s lefelé, az összes rétegeken át, a termelésben résztvevő valamennyi munkás ugyanazt az életstandardot tudja élni, mintha akármely más iparnak volna az alkalmazottja: ellenben maguk az írók, akik kizárólag hozzák létre azokat a szellemi termékeket, amelyekből ez a számtalan ezernyi főből álló technikai munkát végző társadalom nyugodtan, gondtalanul és bőségesen megél, valamennyien koldus szegények és annyira súlytalanok és nyomorultak tudtak maradni, hogy még annyi képviseletük sincs, hogy egy szaklapocskát volnának képesek fenntartani, amelyben ügyeiket megtárgyalják.

A magyar írókban még eddig egyáltalán nem látszik, hogy felébredt volna az osztályöntudat. A magyar író magát páriának ismeri s annak is tekinti. A magyar íróval nem lehet leülni, hogy megtárgyaljuk a magunk dolgát. A magyar író szégyelli azt, hogy ő mint író munkát végez és azért anyagi ellenértéket kell elfogadnia. A magyar író lelkiségét teljesen elrontotta a reprezentáló Társaságok szelleme.

A magyar író be akarja érni avval, hogy ő a Petőfi, a Jókai, az Arany János, a Shakespeare, a Byron, a Goethe kollégája. S inkább éhen hal, de az írásáért fizetést vagy üzleti részesedést nem kér, s alázattal köszöni meg, ha "honoráriumot" vetnek neki.