A gyöngy a természet csodás alkotása, mely már az emberiség történelmének hajnalán feltűnt. Kétségtelen, hogy az ékszerek között az első volt, mellyel az ember díszítette magát. Talán a tengerparti halevő vad népek egyike, amikor felnyitott egy kagylót, hogy éhségét csillapítsa, vehette észre először a gyöngy tündöklését, mellyel azután magát díszítette.

Gyöngyben a leggazdagabb vidékek az Indiai óceán, a Vörös-tenger, a Perzsa-öböl partvidéke és így természetes, hogy az itt lakó népek: a hinduk, perzsák, egyiptomiak ismerték először a gyöngyöt. Eme tájak bennszülötteinek évezredes ősfoglalkozása a gyöngyhalászat, amely bár ezer veszélyt rejt magában és egyike a legnehezebb foglalkozásoknak, mégis apáról fiúra száll az és még ma is ugyanolyan kezdetleges módon végzik, mint évezredekkel ezelőtt.

A búvárkészülékeket és a modern technika minden olyan vívmányát, amely a gyöngyhalászatot megkönnyítené, a legellenségesebb indulattal fogadják, mert az ősi foglalkozásukat, kenyerüket féltik tőlük.

A gyöngyhalászatot a kagylók élőhelye szerint a különböző tájakon különféleképen végzik. Általában a kagylók a korallzátonyokat és sziklás tengerfeneket kedvelik, ahol jól megkapaszkodhatnak. Szeretik továbbá az áramlásoktól és széltől védett csendes vizeket, amilyenek rendszerint tengeröblökben lelhetők fel. A tenger mélysége, ahol a kagylók találhatók, függ egyrészt a kagylófajtáktól, másrészt pedig a geográfiai adottságoktól.

Legsekélyebb vízben található a Meleagrina Martensi nevű kagyló a japán partokon, az Ago-öbölben, ahol 0.5-1 m mélységben is lelhetők már, tehát a gyöngyhalászattal foglalkozók víz alá merülés nélkül is szedhetik a kagylókat. Természetesen azért nagyobb mélységekben is lelhetők, de 8-10 m-nél mélyebbre itt a gyöngyhalászoknak nem kell lemerülniök.

Japánban a gyöngyhalászatot csak mintegy négy évszázad óta űzik és ma már azzal csak a nők foglalkoznak. Különös jelentőséget nyert Japánban ez a foglalkozás azóta, mióta a gyöngykagylót racionálisan tenyésztik és a gyöngyképződést mesterségesen segítik elő.1 A gyöngyhalászattal foglalkozó japán nők virgonc, fürge, kitűnő úszók, akiknek valóban elemük a tenger. A „tenger leányai”-nak nevezik őket. (1. kép.)

A gyöngyhalászatra csónakon vagy bárkán csoportosan indulnak. A csónakon melegen vannak öltözve, de ezt az öltönyt vízbemerüléskor levetik, amikor nem marad egyéb rajtuk, egy fehér ing és egy szoknya-nadrág, no meg az elmaradhatatlan fehér főkötő. Szemüket egy jól záró szemüveggel védik a tenger sós vizétől. Mintegy 60-80 másodpercig maradnak a víz alatt és naponta összesen mintegy másfél órát töltenek a víz alatt. Tehát 60-90-szer buknak alá, amit naponta három fordulóban végeznek, minden forduló után pihenőt tartva. (2. kép.)

Ez csak nyáron van így, mert télen összesen csak fél órát töltenek a vízben és ilyenkor pihenő közben bárkán úszó melegedőben melegednek. Minden búvárnő egy kis sajkát hord magával, amelybe az összeszedett kagylókat teszi. Így munkájuk eredménye könnyen ellenőrizhető.

A gyöngyhalásznők Japánban a legjobban fizetett munkások közé tartoznak. Munkájuk egész évben van, mert ha a gyöngyhalászat szünetel, akkor a tengerfenék tisztításával vagy egyéb a gyöngykagylótenyészetekben előforduló munkával foglalkoztatják őket.