Az az elvi harc, amely a magyarországi szocialista táborban folyik, fölveti zaklatott gondolatunk előtt a kérdést: vajjon az egész parlamenti ellenzék híven és igazán teljesiti-e a sorstól reá ruházott föladatát? A szociáldemokraták elvégzik majd a maguk belső ügyét, abba mi nem kívánunk beleszólalni: kívánunk, mert kötelességünk, beleszólani a parlamenti ellenzék egészének a dolgába. Kötelességünk, jogunk, szorongó érdekünk a négy esztendeje vergődő parlamenti ellenzékiség felől őszinte véleményt mondani.

A magyar parlament ellenzéki padjaiban ül egy csoport képviselő, képviselők közt egynéhány kitünőfejű politikus. Négy keserves esztendő alatt egyiknek sem sikerült az ellenzéki közszellemnek több sulyt, több erőt adni, mint amennyit a maga értékes személye reprezentál. Ez a mi parlamentünk ellenzékének a legszembeötlőbb defektusa. Az általános választásokon bejött nagy csudára néhány vidéki ellenzéki jelölt, a többi baloldali képviselőt a főváros kerületei adták. A zömét, ha szabad ilyen kiadós gyüjtőnevet a szegényes számra alkalmazni. Ez az aránytalanság olyan bajt okozott a parlamentnek, mint ha egy szervezet részleges gutaütést szenved.

Most, amikor egymásra tarajosodnak a magyar föld halálos kinos problémái, most világosodik ennek az elmaradt teljességnek a hiánya, a kiáltó szüksége: most tereli már a baljós, itt életféltő ösztön mint a szétcsapódott nyájat, összefelé a magyar föld szenvedő népétől küldött ellenzéket. Nem héroszi harc az, amire össze kell forrni mandátumoknak és neveknek az ellenzéki padokon, mártíri már az a harc, ami várja ezt a szinte reménytelen viaskodásra elhivatott maroknyi baloldalt. Szinte reménytelen, mert szinte lehetetlen a harc olyan rendszer ellen, amely nincs kitéve a választás esélyeinek.

A magyar parlamentarizmus története azt hirdeti, hogy minél reménytelenebbnek látszott valaha is az ellenzék helyzete, annál méltóságosabbnak, annál mélyebben készültebbnek, sulyosabban fegyvertelenebbnek mutatkozott a parlamenti ellenzék. Az olyan tragikus küzdelemben vonagló ellenzékre megrendülten figyel föl ország és közvélemény. Át kell ragadnia a nemzet millió lelkeire a halálos komolyság, a történelmi felelősség érzetének, amivel egy ellenzék a maga küldetését szolgálja. Soha ilyen képtelen nehéz helyzete nem volt magyar ellenzéknek, mint ma.

Ebben a históriai küzdelemben a halvány látszatát is kerülni kell egy ellenzéki politikusnak, hogy karrierért, vagy a közszereplés izgalmaiért, vagy népszerűségért dolgozik. Lelkiismeretből, áldozatból, hűségből a képviselt emberek és eszmék iránt iskolakönyvbe való fényes példát kell adnia. Minden nap, minden szavával ugy kiállania, mintha nem ő, de ország és jövő állana vagy bukna majd szavával. Ilyen megerősödött és megvilágosodott lélekkel ha találkoznak főváros és vidék ellenzéki férfiai, minden szakadék, különbözet dacára egybe kell forrniok és ércizmokkal állani olyan közös ellenzéki alapon, amelyen megvívják a lehetetlen harcot azért az igazságért, amelyet elfoszló álomnak néznek már a borult magyar szemek.