Áldatlan kiállítási viszonyainkra mi sem jellemzőbb annál, hogy még az olyan kiváló festőnk is, mint Nagy István, műteremkiállításra szorul, ha érintkezést keres a közönséggel. Ebben mindenesetre része van annak is, hogy minden divattól függetlenül mindig a maga különleges útain járt, csak önönmagával szemben érzett felelősséget. Legutóbb a Nemzeti Szalonban majdnem kizárólagosan csak fekete krétafestményeket láttunk tőle, mert krétarajzait bátran festményeknek nevezhettük.

Kezében a fekete szín ezernyi árnyalatúvá vált, valóságos színpompává, mely zord és harsogó erővel egyesítette a tájak lelkét egy kíválóan gazdag átalakító képzelet játékaival. Ezen a kiállításon megjelentek azonban a többi színek is, mint a sötétség fínom kihangsúlyozói, de gyakran már mint önálló életet jelentő tényezők is. Képei krétarajzok, legtöbbnyire pasztellek, amelyek ennek a technikának legvégső erejű, mély hangjait ütik meg.

Bámulatosan leegyszerűsített vonalaikkal és színfoltjaikkal olyan mélyről feltörő látomásokat vetítenek elénk, melyekben az életnek heroikus nagysága szólal meg, minden ünnepélyesebb, magasztosabb és végzetesebb, mint a hétköznap valóságában. Az élet elevenebb, de van benne valami baljóslatú, a nyugalom fenyegetőbb, néhol szinte halálos csendű. Dübörgő, szenvedélyes ábrázolások, melyek mögül egy fölötte izgatott temperamentum gyötrelmes alkotásmódja csendül ki.

Lerí róluk, hogy a művész az alkotóláz ultraparoxyzmusában foglalkozott velük, a legnagyobb szenvedések árán, vajúdva, gyötrődve, hogy a végtelenségnek olyan nehezen elviselhető és megfogható érzését valahogyan papírra rögzítse. Súlyos és kissé komor művészet ez, mely nagyon messze jár a tetszetősség olcsó eszközeitől. Igazi expresszionizmus, de nem a programmszerűen és utánzásból fakadtak közül való, önmagától jön és ellentmondás nélkül tör szét minden konvenciót, mert újat kell alkotnia.

Nagy István eddigi kiállításain túlnyomórészt tájképes ábrázolásokat láttunk. Most azonban néhány figurális képe is elénk kerül, még pedig nem csekély örömünkre ugyanolyan erősen és jelentősen mint a tájképek. Nagyvonalú, szinte sacralis egyszerűségű képek, amelyek nem akarva egyszerűsködnek, hanem valóban belülről monumentálisok. Nagy Istvánnak ájtatosan rajongó művészetében sok hit, sok erő, de nagyon sok szomorúság is van, azonban ez is a legnemesebb hangokat üti meg, nem érzelgés, hanem a világ heroikus nagyságán érzett tragikus megdöbbenés.