Ami annyit is jelent, hogy a filmen olyan érzéseket, gondolatokat lehetett kifejezni, ami addig semmiféle más művészetben nem volt lehetséges. De mit fedezett fel a beszélő film? A beszédet? Ezt nem kellett felfedezni, ez megvolt, a színpadi irodalomban sokkal életesebben, mint most a beszélő filmben. A beszélő filmben is mindent a beszéd fejez ki. Csak éppen nem eredeti alakjában, hanem lefotografált formában. A beszélő film tehát csak reprodukció, közvetítő mechanizmus, mint a gramofon. A fejlődése is csak ezen a téren hozhat tehát újat.

A beszélő film kultúrális területen pozitív, a művészi területen negatív hatóerő. Kiválasztó munkát fog végezni. Mert mindazokat az eredendően dialógust igénylő témákat, amiket eddig a néma film dolgozott fel, most a beszélő filmmel fogják realizálni. A tehertételektől megszabadult film pedig most már szabadon fejlődhetik igazi önmaga felé.

Chaplin legújabb filmjét a dopingolt amerikai közvélemény nyomására kénytelen hangosan csinálni, de ő maga egy süketnémát játszik benne. Chaplin ugyanis nem mond le a mozgás költészetéről. És nem is mondhat, mert nála ez nem a kifejeződésnek egy módja, hanem, mint sok más filmművésznél, a közlés egyetlen lehetősége. Ezért fog a vizuális film tovább élni.

Csak éppen ennek a filmtípusnak, a maga alkotó tendenciáinak az elmélyítésére fel kell használni a hangot. A hang és nem a beszéd felhasználása ma még alig sejthető távlatokat tud majd adni a filmnek, ha a film visszatér eredendő művészi lényegéhez, az optikához.

Egy kiváló filmszakértő szerint a hangos film a világ eddig ismeretlen zaját, az élet ismeretlen hangját fogja a részünkre felfedezni. Ezek a lehetőségek tényleg megvannak a hangos filmben. Az élet hangját le lehet fotografálni. Nem hangszereken keresztül, hanem igazi valóságukban jönnek majd el hozzánk ezek a hangok. Mégis ez önmagában a film szempontjából nem elég.

Ez csak egyelőre lehetőség, ami még nem alkotás, nem művészet. Mert ha a filmben csak úgy kapjuk a képeket, hogy lássuk is, honnét jön a hang, akkor a kép illusztráció, unalmas naturalizmus lesz. Éppen olyan unalmas naturalizmus, mint a mai hangos filmben a hang, ami mindig pontosan igyekszik kifejezni a képtartalmat és ezzel a filmet leszűrkíti, megfosztja optikai gazdaságától.

A mai hangos filmben a beszéd, az ének, a zene: tévesen értelmezett zenekíséret. Ahhoz, hogy a hangos film a hangot, mint alkotó lehetőséget felhasználja, a filmzene helyesen értelmezett szerepéből kell kiindulnia.

A zenére ugyanis nem azért van és volt szükség a néma filmben, mert a film, mint alkotás, önmagában nem elég teljes. Hanem azért, mert az emberi érzékszervek sohasem működnek egyedül, mert mindig egymás kiegészítésére törekednek. Az ízlelés együtt jár a tapintással, a szaglás az ízleléssel, a látás a hallással. A filmben szükség volt a zenére, hogy azzal az ellentéttel, ami a fül és a szem között van, a zene a látást kiegészítse és igy a film vizualitását elmélyítse.

A hangos filmnek is ebből a törvényszerűségből kell kiinduni. A hangos filmben a hangnak sem témában, sem ritmusban nem kell a kép témáját aláfesteni. Az akusztika és az optika ellentéteiből kell a kettő együtthatását megteremteni.

A hangos film ma a hangot sinchronizálja a képpel. (Ha vonatot látunk, halljuk a vonatot.) Holott, amint azt az oroszok és már sokan (R. Arnheim) mások is kezdik sejteni, a hang és kép együtthatása az asinchronizációból születik meg. A hangos filmben a hangot a kép ellenpólusaként kell kezelni és felhasználni.

Mennyire más lesz a kép és hang drámai ereje, jelentősége, ha pl. egy szobában lejátszódó jelenettel kapcsolatban nem a szoba, hanem az utca zaját, a gyárszirénák búgását, a harangok kondulását halljuk. ha egy kocsmai képpel egyidejűleg dobpergést, ha egy gyár képével zenét, vagy a szél zúgását, ha egy börtönjelenettel egyidejűleg a cséplőgép zakatolását, a templomban az imádkozók képeivel együtt nem az orgonát, vagy a kórust, hanem a kaszakövek csengését, lövéseket ésatöbbit hallunk.

Beláthatatlan gazdagságban lehet így a képet és a hangot variálni, aminél természetesen fontos az, hogy a hangoknak az egész film mondanivalójával összefüggésben kell állniok.

Ugyanígy fel lehet használni az emberi és állati hangot is, de nem dialógus formában. Egy kiáltás, egy sikoly, mormogás, sírás, éneklés, sóhajtás, nyögés, üvöltés, bődülés, nyihogás, csiripelés, kacagás, és az ehhez hasonló hangok mind hatalmas lökőerőt jelentenek a filmben, amiknek egy más zajjal való összekopírozása vagy egybevetése a végsőkig mélyítheti a drámai feszültséget. (Egy szobában áll, vagy ül pl. egy férfi. Miért, hogyan, ez most nem fontos. A képpel együtt egy gőzgép lihegő hangját, vagy kocsikerekek nyikorgását halljuk, amikor hirtelen felcsendül egy kacagás, vagy kitör egy sikoltás, aztán megint csak a kerék vagy a gép hallatszik.

Ugyanakkor azonban, amikor a film a hangot a kép elmélyítésére alkalmazza, ezt az ellentétet a filmritmus szabályozására is felhasználhatja. A hang és a kép tartalmi ellentéténél talán sokkal nagyobb jelentőségű a ritmuskülönbség kihasználása, mert ez egy új időfogalmat, új mozgásérzetek kibontakozását teszi lehetővé.

A hangtempónak nem kell a képváltozás tempójához alkalmazkodni. A hangnak nem kell a képpel együtt változni. Gyors mozgású képpel egyidejűleg le lehet fokozni a hang ritmusát. (Pl. egy süllyedő hajó vad pánikjában a távirda leadógépének egyhangú segélykérése hallatszik. Valahol tűz üt ki. A gyorsan menekülő tömeg képeivel együtt egy sziréna monoton búgása hallatszik.)

De fordítva is lehet ez. Lassú, vagy egyáltalában nem mozgó alakokkal egyidejűleg fel lehet fokozni a hang ritmusát. Ugyanígy több gyorsan változó képen át lehet ugyanazt a hangot ugyanabban a ritmusban adni s fordítva. Egy képpel egyidejűleg a hangritmust és a hangtartalmat is meg lehet változtatni.

Miután a hangos filmben is a kép és nem a hang az elsődleges tényező, a hangnak kell a képhez igazodni és nem fordítva: a képnek a hanghoz. Éppen ezért a hangnál szükségtelen az a tartalmi folyamatosság, ami a képnél elengedhetetlen. A hangos filmben a hangot kell a képpel társítani. Mert ezzel a hangasszociációval egészül ki a kép.

A hang térilluziót ad. Az ellentétben a hanggal a kép mintegy utal valamire. Esetenkint olyan dolgokra hívja fel a figyelmet, amit addig nem vettünk észre. A hang és a kép különbözősége így új összefüggések kifejezését teszi lehetővé. És ez sokkal több már, mint a világ zajainak a felfedezése. Ebben az ellentétben kapcsolatok támadnak.

Az asszociáció útján a dolgok egészen finom vonatkozásait érzékeltethetjük, a már önmagában is asszociatív montázs segitségével, amit a hangos film egészen új feladatok elé állít. A montázs most már nemcsak a képet, hanem a hangot is analizálja és ezeket a felbontott hangrészeket egyrészt önmagukban, másrészt a képpel konstruálja egységbe.

És ez el fogja dönteni azt, hogy a hangos film művészet-e vagy sem. Meg fogja mutatni, hogy művészet, mert eddig kifejezhetetlen mondanivalói lesznek.

Éppen ezért ez az új filmtípus, akármennyire is elsődlegesen optikai, nem a régi néma film, technizált hangkísérettel. Mert a hang nem illusztrációja, hanem szerves része, szoros tartozéka lesz a képnek. Ez a filmtípus egy emberi adottságot fog kihasználni arra, hogy egy új költői szintézist teremtsen, amely szintézis a film legmélyebb értelme és értéke.

A hang és a kép, az optika és akusztika ellentéteken nyugvó együtthatásának a megkomponálása lesz a megszületendő hangos film igazi művészete.