A kisiparosság legnagyobb baját a mindinkább fokozódó munkahiányban látom, mert ha az iparos dolgozik, ha nehezen is, de valahogy megbirkózik a közterhekkel és könnyebben elviseli azokat az igazságtalanságokat, amelyek közgazdasági életünkben az utóbbi időben érték.

A munkahiány egyik okát a magánrendelők életviszonyainak romlásában látom, mivel a kisipart inkább a magánosok látták el munkával, ami érthető is, hiszen a kisiparos nyujtja azt az egyéni ízlést a munkában, amit a magánember megkíván.

A magánrendelések hiányában az iparosok kénytelenek voltak fokozottabb mértékben közmunkák vállalásával keresni megélhetésük biztosítását, de itt mindenütt beleütköztek a kartelek frontjába. Nehéz ugyanis versenyezni azzal a versenytárssal, amelyik maga diktálja, még a munkához közvetlenül szükséges anyagok árát is. Enyhülést várunk azonban a törvényhozás előtt álló karteltörvénytől, amennyiben teljesülnek azok a kívánságok, amelyeket az ipari szervezetek az eredeti törvénytervezet módosítására előterjesztettek.

Nagyon súlyosan érzi a kisipar a Társadalombiztosító Intézet terheit is.
A legjobb akarat mellett sem tudnak sok esetben az iparosok megfelelni ilyen irányú kötelezettségüknek és ezen a bajon nézetünk szerint feltétlenül változtatni kell.

Nálunk az egész társadalombiztosítás rendszere a terheket viselők teljesítőképességének figyelembevétele nélkül túl van méretezve, illetve az érdekeltek jelenlegi helyzetét meghaladóan állapították meg a szolgáltatásokat. Ez a helyzet azután azt eredményezte, hogy csak az elmult esztendőben is több mint 9 millió pengő hiány volt az Intézetnél. Ha gyökeres változások nem következnek, ebben az évben is deficites költségvetéssel számolhatnak.

A kisiparosokat a közmunka vállalásában is hátráltatja az a körülmény, hogy mindig előre kérik az egyes pályázatoknál a Társadalombiztosító Intézet igazolását arra nézve, hogy nincsenek járulék-hátralékban. Ezt úgy kívánjuk módosítani, hogy csak a munkát elnyerő iparos tartozzék igazolni, hogy nincs járulék-hátralékba és amennyiben az illetőnek volna tartozása, cedálhassa a munka ellenszolgáltatásából az intézet követelését.

A kisipari hitelkérdésnél, amennyire örvendetes volt, hogya kormány az elmult évben 10 millió pengőt adott a kisipari hitelellátás céljaira, mit hitelbiztosítás útján 26 millió hitelkeretre sikerült felfokozni, ép olyan sajnálatos az a szomorú körülmény, hogy most, amikor a pénz már rendelkezésre áll, az iparosok nem tudják azt igénybe venni, holott a kisipari hitel kamatszázaléka is rendkívül kedvező kamatozású és valóban jótékony hatású volna a kisipari termelésre.

A kölcsönnyujtás szigorú feltételei miatt azonban az iparosok alig tudják igénybe venni a kisipari hitelt. Példa rá a Budapesti Kisipari Hitelintézet, ahol még most is 5 millió pengő érintetlenül áll a kisipari hitelakció céljaira, annak ellenére, hogy az Intézet igazgatósága a maga részéről valóban mindent elkövet, hogy a hozzáfordulókat hitelben részesítse, de a súlyos feltételek erre magának az Intézet vezetőségének sem adnak elég lehetőséget és szinte teljesen megkötik a kezét.

Ezt a kérdést szóvátettük már a főváros törvényhatósági közgyűlésén éppen úgy, mint a kormányhoz intézett felterjesztésben és azt kértük, hogy az állam és a főváros támogatásával létesítsenek egy veszteség-tartalékalapot arra a nem várt esetre, ha az ingatlannal nem rendelkező iparosoknak nyujtott kölcsönnél esetleg veszteségek merülnének fel.

Az iparosok súlyos helyzetét bizonyítja, hogy az elmult években kivetett nagy és méltánytalan adók után most ezerszámra következnek a foglalások. Az árveréseknél azonban kitűnik, hogy a kisiparos minden értéktárgyától kifosztva, immár csak a legszükségesebb munkaszerszámokkal rendelkezik, és ezért az árverések is eredménytelenek.