Kistelek, november hó

Ketten ülünk a vasuti fülkében.
A vonat száguldva falta a kilométereket. A párás ablakot kopogva veri az őszi eső. Ködös, nyirkos minden. Barna, alvó falvak futnak mellettünk. Szomoruak, csendesek, mint maga az élet. 

Az Alföldön járunk.
Tehéncsordák huznak a réteken. Az árok szélen csicsókát turnak a disznók. Aztán elmaradnak a falvak. Erdő, végtelen földek és csak a messzeségben állnak majorok, tanyák. Hirtelen megszólal utitársam, egy derék, értelmes, kemény magyar: 

– Ugy látom, Uram, érdekli ez a nagy elhagyott föld, amely sulyos betegséggel küzd… Kitagadott, néptelen, mert ameddig a szem ellát, mind uradalmi birtok. Órákig kocsizhat, amig egy kopott, földhözragadt falut talál. A föld sok és mégis alig fér el rajta az ember. Az is csak cseléd, nem önálló gazda. Pedig, mit lehetne itt csinálni, ha egyszer komoly, fajszerető lélekkel nekifognának a telepitésnek, amely az Alföld egyetlen megmentője. 

Pusztaszer felé járunk.
Történelmi föld, ahol Árpád vezér dacosan megállt. A tejjel-mézzel folyó Kanaán is a bajok országa lett. Gond elől, gond hátul.
Hatvanezer hold egy tagban. Szörnyü szám. A peremén hitvány cselédfalvak: a munkaerő szülőhelyei. A szomszédságban áll egy templom. Egészen az, hivők nélkül. A kisfalucskától pár kilométerre van. Itt mindenki az uraság jóvoltából él. Napi járófölre nincs más birtok. 

Nemzet jövője függ attól, hogy milyen sorsban él ez a nép. 
Ehhez azonban nem elég a jóakarat. Rátermettség és tisztánlátás kell a második honfoglaláshoz, az Alföld megmentéséhez. 


Ami kevés termett, azt is megeszi az uradalmi vad

– A vadak miatt is sok a bajunk – magyarázzák. – A szegény embert még az ág is huzza. Itt a sok adó, gond és a tél. Alig kerestünk valamit. Tüzelő se akad. Most hegyibe jön a fogoly, fácán, meg a varjak. Felszaporodtak. Már az ijesztőket is megszokják. Csirázó, kelő veteményeinket kitépik, a magot a földből kiszedik. A nyulak kertjeinkben tesznek sok kárt.

Ugy hallottuk, hogy a Faluszövetség tavaly nekifogott e nagy kérdésnek. Segiteni akart a sok százezer kártszenvedett kisgazdán, földmivesemberen. De a vadászati törvény módositása valahol megakadt. Pedig módositani kell a falu népe érdekében, mert szaporitja nagy szegénységünket. Egyik-másik földmivestársunknak minden terménye odaveszett. Lőfegyver hiányában, csak a jó Istentől vártunk segitséget. Ma ott tartunk, hogy ami kevesünk termett, azt is megeszi az uradalmi vad. Jobb dolga van annak, mint nekünk. Legalább van ennivalója.

Igy beszélgettek ezek a szükszavu emberek.
Félve mondogatták, hogy vissza kellene állitani a régi tilalmi időt. De talán azt is, hogy a kisvad után is fizessenek kártéritést. Sok a baj, de az elégedetlenség is szaporodik. A vadkárok olaj a tüzre, amely a felforgatók és bujtogatók lángját csak éleszti.

–Törvény kellene. Uram, de minél előbb.
Ugylátszik, a földmivelő nem fontos ebben az országban, mert máskép már segitettek volna rajtunk. De hol és mit tegyünk? Talán még a Jó Isten is elhagyta már ezt a népet?! Pusztit a földtelenség, de még a vad is. És mi mégis várjuk a jobb időket.