Bemutatók

1931 | Április

Szegedy Annie - Szomory Dezső drámája a Vígszínházban

Nem könnyű Szomory egy darabjáról olyat mondani, amit más darabjairól nem mondott az ember. Olyan sajátos, egyéni, csakis saját használatra lett drámai gondolkodásmódja, technikája és előadása van s olyan magától értetődően ez nyomul a figyelem előterébe, hogy ha az ember ezt körülírta, már javarészt körül van írva a darab is. Nem lehet a megszokott szempontokkal hozzáférni, mert dramaturgiáját vagy egészben el kell fogadni vagy visszautasítani s akkor már elfogadtuk és visszautasítottuk a dramaturgia applikációját, a darabot is.

Ha realisztikus szempontból nézem és lélektani megoldásokat keresek benne, akkor tévedésen kapom rajta magamat, mert Szomory és műve távol van minden realizmustól. Ha a technikai szabályokat és megszokásokat keresem rajta, észre kell vennem, hogy itt egy egészen külön, szabálytól és megszokástól független technikára bukkantam. Ha a mondanivaló és forma egyensúlyára akarnám vetni a súlyt, akkor arra a paradoxonra kell rájönnöm, hogy Szomory equilibriája az egyensúlytalanságon alapszik: hol a forma diktálja a mondanivalót, hol a mondanivaló a formát.

Ennek illusztrálására még nem kaptunk olyan jó példát, mint amilyen a Szegedy Annie második felvonásában a Csobor Pál nagy tirádája. A sikkasztás kelepcéjébe került volt huszártiszt elmondja, miért sikkasztott: nem léhaságból, hanem a szegény embernek a pénz, a felhalmozódó sok pénz miatti vak dühéből, nem a szocialista dühéből, hanem az úriember anarchiává fajult bősz elkeseredéséből amiatt, hogy a pénz, ha nincs, millió szerencsétlen embert taszít a szenvedés mélyeibe, ha pedig van, akkor felbőszítően értelmetlen vonzóerők folytán özönlik a bank egyetlen rezervoárjába.

Ez a tiráda irreális; magában véve is az, mert nehéz elfogadni egy sikkasztás ilyen altruista megokolását, színpadilag még inkább az, mert semmiképpen sem kapcsolódik bele az egész darab gondolat-komplexumába. És mégis a darab leghatásosabb része, magával ragad páratlan svádája.

Ezzel pedig elértünk a Szomory-dráma lényegéhez. Nála nem logikai vagy lélektani kapcsolatokról van szó, egyáltalán nem a valóság mértékeiről, hanem a valóság túlfeszítéséről. Nem realitásról, hanem romantikus túlhevültségről. Célja nem az élet valódi képét adni, hanem egy, az extázisig forralt képet, amely ha deformált életet ad is, meg tudja telíteni az atmoszférát feszültséggel és ezzel válik elevenné és hatásossá.

Minden személye túlhangolt hangszer, melyen az író önkényesen, szabálytalanul játszik, de rendkívüli, megejtő hangokat csal ki belőle, amelyekkel nem értelmünkre igyekszik hatni, hanem fantáziánkat felingerelni, idegeinket felizgatni, hogy hajlandók és képesek legyünk őt követni. Alakjai ezért nincsenek plasztikailag kiképezve, fantomjai egy túlizgatott képzeletnek, dialógusai nem dialógusok, hanem szertelenül szárnyaló monológok, melyeknek szavait nem a lélektani állapot, hanem az író túlfeszült idegrendszere diktálja.

A szereplők beszéde a csúcs-jelenetekben nem egymásba kapcsolódik, hanem párhuzamosan halad. Mint már sokan megállapították, a Szomory-drámában túlerős érvénye van a zeneiségnek, de ebben is a barokk hangszerelés a legfontosabb.

Cselekvény, alakok, mind csak ürügy a százféle hangszer megszólaltatására. A Szegedy Annie cselekvénye, ha egy-két mondatba összefoglalva mondanám el, nem súlyosabb egy mindennapi sikkasztási napihírnél: - a szerelmes asszony közbelépésével, nagy anyagi áldozat árán is, megmenti a börtöntől azt az embert, aki életének nagy szerelme. De ahogy közben Szegedy Annie ég, lobog, forr és viharzik, ahogy a szavak forró lávája sustorogva kiömlik a helyzetek szűk krátereiből, abban van a dráma, Szomory az egyetlen drámaíróink közt, aki ért a legmagasabb nyelven, a szenvedély nyelvén.

Színpadra kilépő lírikus, aki a szerelmi láz variációit énekli személyein keresztül. Értem, hogy vannak rajongói és vannak esküdt ellenfelei, - vele szemben nem lehet a hűvös helyeslés vagy a korholás álláspontjára állni. Akik hozzá vannak szokva, hogy a dráma mindig morális élre szokott állítva lenni, azok amoralitásáért haragszanak rá, nem gondolva arra, hogy a szenvedély mindig amorális. Akik a realisztikus dramaturgia szerint gondolkoznak, azoknak irrealitása ver szöget a fejükbe.

Valóban, nehéz volna találni Szegedy Annienál szabálytalanabb, indokolatlanabb drámát. Szomory stílusában sem tartozik legkiválóbb művei közé. De Szegedy Annie alakja minden elrajzoltsága mellett is minduntalan magával ragad s a második felvonás triója Annie, Czobor és Kollmann között a legfeszültebb színpadi birkózások közé tartozik, melyeket mostanában magyar színpadon láttunk.

A modern drámaírás sokszor szinte elfeledteti, hogy a színész-művészet eredete szerint mégis csak a beszéd művészete. Szomory visszavezeti a drámát a beszélt szóhoz. Ezzel nehéz feladatot ad a színészeknek, de ha meg tudják oldani, akkor a feladat hálás és nagy színészi sikert ígér. Elsősorban Gombaszögi Fridára hárul a teher, s ő olyan könnyen, biztosan viseli, hogy nem is érezni súlyát. Ritkán volt még alkalma így kifejteni moduláló képességét, - beszéde olyan széles skálájú, fínom átmenetekben, a piano és fortissimo árnyalataiban olyan gazdag, hogy betölti lényével az egész darabot.

Az első felvonásban az erővel elfojtott s már-már kimultnak hitt szerelem eruptív kitörése a régi szerelmessel való találkozáskor, a másodikban a kétségbeesett harc a szerelemért a világ realitása ellen, a harmadikban a kivívott győzelem s a végső elhatározás nyugalma, amelyben azért benne van az összes előzmények vibrálása, - a játéknak annyi lehetőségét adják, annyi variáció van bennük, hogy aki egyet sem mulaszt el közülük, mint Gombaszögi Frida, az már fölért művészete egész magas csúcsaira. Somlay Artur a sikkasztó volt huszártiszt alakját a komor dac magvából fejti ki s az alapjában véve nem szimpatikus alak iránt rokonszenvet tud kelteni.

A második felvonás nagy tirádáját olyan magával ragadó erővel mondja el, amely magával ragad és meggyőz. Hegedüs Gyula, az öregedő, okos, előkelő férfiak nagy ábrázolója. Sokszor láttuk ilyen szerepekben, de a volt pénzügyminiszter-bankelnök alakjába most egész sereg új, jellemző vonást vitt. Ő a darabban a világ realitásának szimbóluma s realisztikus művészete ebben a szerepében teljes hitelű. A gyermek Gürtler Éva úgy röpköd a szereplők között, mint egy színes kis pillangó. A többi szereplőkkel mostohán bánt a szerző: Gazsi Mariska, Rajnai Gábor, Szegő Endre, Vendrey Ferenc, Vértes Lajos, Makláry Zoltán, Bárdi Ödön s a többiek mind kifogástalanul ellátják, amit a szerző rájuk bízott.

A kínai lány - Lengyel Menyhért drámája a Nemzeti Színházban

Nem tudok a legrosszabb akarattal sem egy véleményen lenni a napilapok kritikusainak nagyrészével, akik Lengyel Menyhért új drámájával szokatlan kegyetlenséggel vesszőt futtattak. A darab bizonyára tévedése az írónak, de föltétlenül jóhiszemű tévedése s emellett tévedés közben az író sokszor eltalált olyan dolgokat, amelyeket csak író és főképen csak drámaíró találhat el. A főszereplőkben tévedett; Yao-Liu, a berlini doktorátusú kínai lány szerepe drámailag értékesíthetetlen szerep és meg is semmisül abban a pillanatban, mikor a második felvonásban a kínai bandita elrabolja, - ettől kezdve viaszfigurává válik.

Lu-Wang-Ko, a kínai szabadsághősnek maszkirozott gonosztevő szimpla magazin-alak, amilyenben csak harmadrendű angol magazinok hisznek már. A német dr. Rybner drámailag és szinpadilag csekélyértékű, nincs akció-tere s attól a perctől fogva, amikor kiejti kezéből a revolvert, amelyet ráfogott a kínai banditára, aki elrabolta szerelmesét, teljesen érdektelenné válik. Valahogy úgy van, hogy a szinpadon a revolver kényes rekvizitum, vagy el kell sülnie, vagy kicsikarnia a kézzel fogható eredményt, de ha fölemelik és visszateszik, akkor mindig visszafelé sül el.

Szóval: szervi hibák vannak, súlyosak. A koncepció, nem mindig erős oldala Lengyel drámáinak, folyton ingadozik. A cselekményben vajmi kevés szerepe van az európai-kínai ellentétnek. Az európaiak benne nagyon kevéssé jellemzik Európát, a kínaiak Kínát. Az egészet csekély változtatással át lehetne alakítani úgy, hogy például egy renaissance condottieri árulja zsoldos hadseregét és rabol el egy leányt. Nem két világnézet ütközik itt össze, hanem a mindenütt egyforma szerelmi romantika a mindenütt egyforma becstelenséggel.

A szerző azonban, magában a darabban, elárulja, hogy nem ezt akarta ábrázolni, hanem a fehér és sárga erkölcsi világrend összeütközését s nyilvánvaló a számunkra, hogy nem oda jutott el, ahova jutni akart. Ezzel pedig odavan a szinpadi és a drámai hitel. A dolgok kínai része nem elég jellemző sablón, az európai rész pedig erőtlen és halavány, a kettő közötti surlódás nem válhatik erőssé. Ezt betetőzi a befejezés, mely - a kínai bandita kellő pillanatban bekövetkezett halála - nem a főmotívumokból vonódik le, hanem a kínai nemzeti ügyön elkövetett árulás mellék-motívumából s ezért úgy hat, mint egy véletlen baleset. Nem zárja le a cselekményt, csak végét veti.

Ami jó van - és van jó - a darabban, az nem tartozik a lényeges dolgokhoz s ezért nem érvényesül eléggé. Azért mégis jó. A fanatizmustól megemésztődő kínai diák, Kung-Ming alakja kitünően van elgondolva és hibátlanul felépítve. Groteszk hősiesség van benne, fanatikushoz illő korlátoltság, hisztéria, egy nagy szenvedély mélysége. Minden nagy politikai mozgalom terem ilyen tiszteletreméltó őrülteket.

Szerepnek pedig elsőrendű ez az alak. A német követ felesége finoman megfogott és hiánytalanul kidolgozott alak, maliciózus mosolya, okossága, a kínai világgal szemben való értetlensége, nőies öröme, hogy végre ebben az idegen világban része lehet egy jóízű európaias szerelmi ügyben, olyan színfolt a darabban, amilyen csak író palettájáról kerülhet ki. Nem hiába van ennek a két szerepnek legnagyobb hatása. A színészek, Tímár József és Cs. Acél Ilona kitűnően játsszák, az előbbi megdöbbentő belső igazsággal, az utóbbi elragadó elmésséggel. De az író érdeme, hogy e szerepeket lehet kitűnően játszani. A Tang-gyűlés jelenete szépen van megírva és rendezőileg is érdekesen megoldva; ha szorosabban volna bekapcsolva a cselekménybe, nagy hatása lehetne.

Nemcsak olcsó színpadi hatásokat akart elérni a szerző, hanem mondani is akart valamit, ami lelke lehetne egy súlyos drámának. Nem sikerült ezt elmondania, valahogy alája vagy mögéje került mondanivalójának, de szándékát nem lehet kétségbevonni. Egy nagy nemzet boldogtalan vergődését akarta megmutatni a boldogabb élet felé, melyet megfertőz az emberi gonoszság, kapzsiság és brutalitás, - csak rosszul választotta meg a kifejezési eszközöket, a mondanivaló kifolyt a darabból és ezt téves színben tünteti fel az író egész szándékát, kiszolgáltatja a félremagyarázásnak.

Lu-Wang-Ko szerepét vagy nem lett volna szabad Csortos Gyulára bízni, vagy egészen máskép kellett volna vele játszatni. Óriási hiba, hogy Csortos egyszerüen átviszi játékával a Mr. Wu szerepét, jóformán szőröstül-bőröstül, Lengyel darabjába. Ezzel teljesen hamis világításba helyezi a darabot, úgy kihangsúlyozza a Mandarin-nal való, tényleg fennálló hasonlóságokat, hogy ezek túlozva tünnek ki. Csodálatos, hogy ezt sem a rendező, sem a szerző nem vette észre. Nyilván megtévesztette őket, hogy a művész kitűnően csinálja dolgát, nem jutott eszükbe, hogy ezt sem rosszul, sem kitűnően nem lett volna szabad csinálnia. T. Tőkés Anna a kínai leány szerepében hálátlan dolgot hálássá tud tenni, üde, bájos jelenség, a német doktorral való jelenetekben a tartózkodó szerelem tiszta hangjait szólaltatja meg s az utolsó felvonásban csábítóan dekoratív. Petheő Attila nehezen küzködik, hogy szerepének színtelenségébe egy kis színt hozzon. Kisebb szerepekben Sugár Károly és Hosszú Zoltán tünnek fel pontosan karakterizáló játékukkal. A többi szereplőknek alig van mit játszani.

A kölcsönkért vendég - Guthrie Anstey vígjátéka a Kamaraszínházban

Az angol irodalom őstémája a nyárspolgári sznobizmus, amely szidja az arisztokráciát, de rögtön elolvad a gyönyörtől, ha egy arisztokratával ülhet egy asztalnál. Megvan ez minden nemzetnél, de úgylátszik a britteknél jelentős társadalmi tényező, ezért foglalkoznak vele olyan sokat az írók s ezért mulat rajta a közönségük, akárhányféle variációban tálalják fel.

Anstey szatirája nagyon erősnek tünhetett fel harminc év előtt, mikor a darab íródott s azóta is, mikor Londonban felújítgatták, az angol közönség számára, tőlünk kissé távol áll, úgy nézzük, mint Punch valamely régebbi évfolyamának karrikaturáit, amelyeknek vicceit csak háromnegyedrészben értjük meg. Az angol talán harsányan nevet rajta, s mi is mulatunk, de sokkal mérsékeltebben. Egyet azonban tanulhatnának ebből a darabból a mi íróink: szerepeket írni.

Nincs ebben a darabban egyetlen henye szerep, mindegyik egy-egy külön figura, mindegyiknek van alkalma legalább egy-egy percre mulattatni a közönséget s az egész szereplő-csoport végösszegben egységes képbe van összekomponálva. Ennyi karakterfigurát ilyen pontosan összehangolva magyar darabban még alig láttunk. Ez annál sajnosabb, mert a Nemzeti Színház művészei az ilyen figurákat tudják legjobban játszani.

Az összes szereplők mind kifogástalan alakot adnak, nem is lehet köztük kvalitásbeli különbséget megállapítani, csak ide kellene sorban írni a nevüket, ahogy a színpadon egymásra következnek. Mégis ki kell emelni Kiss Ferenc hatalmas humorú alakítását, - őbenne most fedezték fel a nagyszerű színpadi humoristát. A kis Nijinszky Tamara, apai-anyai ágról nagy nevek örököse, friss üdeséggel, a fiatalság biztonságával mozog és beszél a színpadon. Hogy Anstey darabját színrehozták, abban alighanem része van annak is, hogy neki akartak hálás első szerepet juttatni.