Csodálatos, megdöbbentő példánya volt annak a művésznek, akinél magánélet és művészi teljesitmény egybefolyik. Igaz művész volt, igaz művészetet adott. Ebben semmi hiba. Szuggesztív művész volt ez is kétségtelen. Még elhibázott alakításai is felejthetetlenek. Nagy sikerekben, nagy bukásokban elernyedt és fölvirágzott, egyenetlen volt, ez is hozzátartozott művészete lényegéhez.

Átmeneti kornak nagy, kiteljesedett színésznője volt Maria Orska, aki művészete kohójában oly gyorsan elégett, mint maga ez a kor. Valami nagyon "akart", nagyon kényszeredett, magából fáradtságosan kitermelt volt a lényében, talán olyanformán, mint abban a nagy német iróban, akibe belenőtt, belesoványodott: Frank Wedekindben.

Amíg Maria Orska színésznő nem lett, egyetlenegy Wedekind-színésznője volt a német színpadnak: Gertrud Eysoldt. Ez még nem volt az igazi. Megjátszotta Lulu elementáris amoralitását, de nem élte át. Akkor jött Maria Orska. Nagyon kevés évvel Wedekind halála előtt, de mindenesetre sok évvel azután, hogy Wedekind megírta legkifejezőbb színműveit. Nagy szemével, mesterségesen lesoványított testével Wedekindet kezdte élni, oly tökéllyel, hogy megtestesülése lett Wedekind elsőbb megkonstruáltnak érzett alakjainak. Már nem játszotta Wedekindet, hanem élte. Szeme és teste oly ekszpresszív volt, hogy hangjára talán nem is lett volna szüksége, pantomimban époly nagy lehetett volna, mint színműben. (Magyarországon talán Bajor Gizi sokrétű lényében van valami, amiből orskai tulajdonságokat lehetne fejleszteni.)

Amikor színpadon láttam, néhányszor csak, Budapesten és Berlinben, Wedekindben és Strindbergben, csillogó, árnyalatos, ijesztő alakításai a nagy elösmeretes bámulaton kívül azt az érzést váltották ki belőlem, hogy ez a művészet: terméketlen. Valami dekadens, amit ifjúkoromban csodálni tudtam francia és német lirikusokban, ami ott fluoreszkált a világháború utolsó két esztendejének és az inflációs éveknek társadalmi életében, mákonyos, magát bódító, nem értéktelen, érzéki és művészi gyönyöröket forraló, csak éppen terméketlen támolygás a vég felé. Önző, egocentrikus terméketlenség. (Amelynek nem lehet mondani, hogy semmi köze sem lehetett Orska morfinizmusához.)

Európa inflációs, bódult éjszakájából fejfájós, macskajajos reggelre ébredt. A berlini asszonyok már nem festik, nem éheztetik magukat orskásra. Szerelemben és színpadon is meg természetesen az életben kiveszőfélben a Maria Orska-fajtájú asszonyok és művésznők. Maria Orska szerencsésen választotta meg akarata utolsó érvényesülésének idejét. Jókor követte halálba azt a kort, mely az ő kora volt.