A természeti és természetszabta történelmi törvények rideg eredményén mit sem változtathatunk, s így ma nem is tehetünk mást, minthogy visszaemlékezünk, és legalább a nagy ember szellemi termékeinek hódolunk, hacsak egy apró cikkecskében is.

Mert ezzel tartozunk az ő emlékének, tartozunk vele a tudománynak, a történelmi igazságnak, és a magyar közönségnek, amelynek nem szabad elmaradnia e kegyeletnyilvánításban más nemzetek mögött, és egyben szélesebb körben kell megismerkednie Lamarck nevével. Önmagunknak tartozunk tehát ezzel a megemlékezéssel, hiszen a francia nemzet nagy halottjának mindegy már, ő rég átlépte a nirvána küszöbét...

Sajnálattal kell megállapítanom, hogy ezúttal is részleges beigazolást nyert az a közmondás, hogy „nemo propheta in patria sua”. Mert a franciák ugyancsak későn jöttek rá, hogy az evolució tanítása tekintetében megelőzték a közeli szigetországot lakó nagy vetélytársaikat. Marcel Landrieu (1908), Edmond Perrier (1924) és Louis Roule (1927) Lamarck-életrajzai is ezt bizonyítják.

Sőt még ma sem jutott el a francia Lamarck-kultusz arra a színvonalra, amelyen a biológiai, elsősorban élettörténeti kutatás érdekében, a nemzeti szellem ápolásáról nem is beszélve, el kellett volna jutnia. Csak a beköszöntött 1930. évben leplezik majd le a második Lamarck-szobrot (az első a párizsi Jardin des Plantesban van), a centennárium emlékére, még pedig szülővárosában, Bazentin-ben, a Picardie-ban.

És a párisi Muzéum Natonal d’Histoire Naturelle évkönyvének egy kötetét a lamarckizmusnak szentelik majd. Ez az egész programm, - 1929 december 18-án azonban semmi sem történt a Jardin des Plantesban, az ünnepségi terem üres és néma volt...

Lamarck régi nemesi katonacsaládból származott. Fivérei is katonák voltak. Őt, mint legfiatalabbat, atyja papi pályára adta. Hiába vonakodott az ifjú, be kellett lépnie az amiensi jezsuita kolostorba, ahonnét csak mint 18 éves abbé, atyja halála után szabadulhatott ki, hogy a reverendát felcserélje az általa annyira óhajtott egyenruhával.

Családi tradícióihoz híven ő is beállt a francia hadseregbe s a Duc de Broglie csapatában résztvett a hétéves háborúban, mindjárt Németországba, a tűzvonalba kerülve. Már katonai pályafutása legelején bravúros bátorságával, ügyességével és lélekjelenlétével tűnt ki.

Mikor azonban visszakerült Franciaországba, csakhamar megunta a tétlen garnizonéletet és otthagyta a katonaságot, Párizsba költözött, hogy orvosi és természettudományi tanulmányokhoz lásson. Anyagi nehézségekkel küzdve elvégezte az egyetemet.

(folyt. köv.)