Erről a darabról csak azért érdemes írni, mert a mi színpadjainkon első megjelenése a tipikus riport-drámának. A legújabb időben, alighanem a háborús regények sikere révén, a sajtó kitapogatta a közönség érdeklődését a közelmúlt és félmúlt szenzációs eredményeinek és alakjainak riportszerű felelevenítése iránt. Mindenfelé Európában sorra jelennek meg olyan izgalmas történelmi eseményeket újra elmondó sorozatos közlemények, melyeknek a ma élő érettkorúak még tanúi voltak. Ez a zsurnalisztikai divat most felkúszott a színpadra is, de reméljük, nem fog ott gyökeret verni.

Az érdekfeszítés az ilyen drámában magából az anyagból folyik, melynek izgalmas volta felment a megalkotásban mindennemű művészi kötelezettség alól. Csak ki kell keresni az esemény színpadra vihető mozzanatait, az úgynevezett drámai jeleneteit, a többit elvégzi az anyag maga: a szereplők maguktól beszélnek, ahogy a valóságban a nyilvánosság előtt beszéltek, reliefjük adva van, úgy, ahogy az egykorú sajtóközlemények alapján a köztudatban megmaradt. A poziciók is készen vannak a Dreyfus-párti sajtóközleményekben: természetes, hogy a francia katonatiszt-szereplők olyan ostoba és korrupt pojácák, amilyenek a valóságban nem lehettek, legalább is nem valamennyien.

Ahogy az alakok elmondják azt, amit az ujságírók valamikor a szájukba adtak, ahogy Zola elszavalja egykori cikkeit és törvényszéki beszédét, - erre Gellért Oszkártól hallottam a találó szót: beszélő panoptikum. Valóban a panoptikum viaszbábjai szólalnak meg, a szerzők fonográflemezeket dugnak beléjük (grammofon-lemezeket anachronizmus volna). A darab íróinak nem volt fontos a Dreyfus-ügy valódi tényállása, nekik az a kép volt fontos, amit a kispolgár a Dreyfus-ügyről alkotott magának, ehhez vonakodtak bármit is hozzátenni, ami a képet módosította volna.

Hogy ebben az ügyben nem csupán egy zsidó katonatiszt ártatlan elítéléséről és szenvedéseiről volt szó, hanem sokkal nagyobb dologról: két világnézet, az államraisonra hivatkozó konzervatív nacionalizmus és az emberi igazságot kereső szabad-szellem katasztrofális összeütközéséről, az Rehfisch és Herzog urakat nem érdekelte. Ha valami ilyesféle mégis dereng a darabban, az a szerzők akarata ellen került bele, Zola beszédeiből, amelyeket az ifjúságnak és a törvényszéki tárgyaláson mond.

A színészek tisztességes igyekezettel próbálják fenntartani a dráma látszatát. Többé-kevésbé szépen mondják el szavalataikat, - többet a darab nem is kíván tőlük. Kosztolányi Dezső kitünő fordítása úgy tünik fel, mint a pazarlás egy elegáns gesztusa.