(Elmondtam a Nyugat Ady-estjén)
Hölgyeim és Uraim!

talán nem a legrokonszenvesebb szerep, ha sok-nagy évekkel a haláleset után az igazi örökösök, legközelebbi atyafiak egyszerre kiállnak a világ elé, hogy harsánykodva bizonygassák ebbeli minőségüket és igényeiket: mi mégis úgy jelentünk most meg Önök előtt, hangos kiáltással, ahogy csak egy dús eltüntnek legitim hozzátartozói léphetnek a fórumra, különös jogokat hangoztatva és követelve - igen, örökösök, az elhunyt Próféta földi helytartói s legszűkebb szektája, akik tüntetőleg s féltékenyen gyűlnek össze a Halott nevének minden fölzendülésére, mely a profán világból feléjük hangzik.

Halott nevére jöttünk, de nem gyászolni már, mert hol van már ez a név a gyásztól! - nem is emlékezni, mert ünnepünk nem a Tegnapnak szól - nem is dicsekedni az örökséggel, mert amit mi örököltünk, az mindenkié, aki osztozni tud benne.

S nem a magunk számára vagyunk mi féltékenyek, hanem mint a bibliai helytartó, aki árgus-szemmel vigyáz, hogy császára képét ne verjék idegen és nemtelen ércre. Ez a mi emlékezésünk: mert arra emlékezünk, ami van és marad, s nem ami eltünt s nem jön vissza többé. Mit ér idézni a Próféta gyarló és földi alakját s utánanézni a tüzes szekérnek, melynek helyén csak elomló színes foltokat látunk már? Sokat néztünk e színes foltokba, s ráveszett szemünk a tünő alakra, akit korán betegen elégve láttunk távozni egy végzetes esztendőben, lázainak tüzes fogatán.

Góg és Magóg népe nem tehet magának szemrehányást; hogy elfeledte Góg és Magóg fiát - mégis miköztünk, a legszűkebb szektában, hamar kétely támadt: méltó-e ez az emlékezés Hozzá? Hisz az a sok szó, ami körülötte esett, mind annak szólt, ami legmúlóbb volt benne; taps volt, amilyen a színpadról lelépő színészt szokta ünnepelni távozása után - holott az Ő átvonulása közöttünk nem a színész átvonulása volt, hanem az igazi császáré, aki aranyakat szór a nép közé minden lépésénél. A kunok hajdan kapkodtak a László elhullajtott aranyai után, s elfeledték üldözni a Szentet. Ady magyarjai heverni hagyták az aranyakat, hogy az eltünt földi alak után bámuljanak.

S ha mesemondó lennék, most példázatba ölthetném szavamat, elmondva az Illés-tanítványok történetét, kik hipnotizált nyáj gyanánt meredtek az elszállt tűz-szekér üres helye felé; - mert lám, előttük is mint mielőttünk, a színes foltok úsztak és változtak, egyre cserélték színeiket s ellenmondottak egymásnak; a kép körvonalai szétmosódtak, majd végkép elfoszlani látszottak; a fény emléke ingott és bizonytalanná vált, s ők is bizonytalanná váltak hiteikben. S addig néztek az eltünt jelenség nyomába, mígnem közöttük is akadtak a legjobbakból, akiknek horizontján egészen elborult ez a merően figyelt pont; a színes foltok addig ölték egymást, míg némely szem előtt csak üres feketeség maradt a helyükben.

- Ime - mondták ekkor ők egymásnak -, hol a mi prófétánk? - És egymásra néztek gyanakvó szemekkel, s egymás szemében keresték a hitet s a Próféta képét - de csak a színes foltokat láthatták, halvány árnyait annak, ami Illésből a legmulandóbb volt, - a bizonytalan, sokszínű árnyakat, amiken zavartan tünődnek majd a krónikások, a mulandó és elmult dolgok kutatói.