Részletesen elmondani azt, hogy mi minden van ezen a kiállításon, hogy mik fontos tanulságai, jellemezni a rajta résztvevők mai építészetét, egy kötetnyi tanulmányt kivánna. Különben sem teljes, a mai törekvéseknek nem egy fölötte kimagasló egyénisége hiányzik róla, vagy rosszul van képviselve. De úgy, ahogyan itt áll, különösen német anyagával, ellentmondást nem tűrően hirdeti azt, hogy ma nem lehet és nem szabad másképpen építeni, mint mai módon.

Azaz szabadon a ma lelkéből, a ma szükségleteinek talajára helyezkedve és nem a történelmi stílusok álarcosbáljának maszkjába öltözötten. A nagyszerűen gyakorlati és amellett monumentálisan szép, cikornyáktól mentes és még a visszaemlékezéseket is szervesen magába illesztő új építészet mellett milyen hazugul és kicsinyesen hatnak a történelmieskedő, a régmúlt korok lelkét rosszul hazudozó mai építkezések!

Bárcsak meg lenne ennek a kiállításnak az az eredménye, hogy a leghatalmasabb rendelő, a középítkezéseket irányító állami hatalom ne ártaná magát belé az építészek ügyébe olyan korlátolt előírásokkal, hogy egy városban barok, a másikban klasszicista stílusban kell építkezni, amivel a legnevetségesebb hazugságokra kényszerítik építészeinket. Ha ez a szörnyűséges ötlet kormányozta volna a világ építkezését, még ma is cölöpépítményekben laknánk, vagy azok stílusában kellett volna a világnak építkeznie.

Mindenesetre nehéz kívánság az, hogy a hivatalos építkezési ízlés megtagadja önönmagát, hogy ne avatkozzék belé az építészek dolgába. De ők, akik annyira szeretnek a történelmiség elvére hivatkozni, ehhez csak akkor lesznek hűek, ha úgy is viselkednek, mint a régi nagy építtetők.

Levéltári kutatásokra annyit adó bürokrata megrendelőink aligha tudnak szorgalmas tudósaikkal a levéltáraknak még csak legelrejtettebb fenekéről is afféle fejedelmi utasításokat kiásatni, mely előírta volna, hogy Firenze, vagy Róma valamely tervezett épületét, tekintettel a város eddigi karakterére, ilyen vagy amolyan stílusban kell megvalósítani. Ilyen kétségbeejtően művészetellenes gondolat akkor senkinek sem jutott eszébe. Nem ismertek stílusokat, mint a mai végtelenül alapos tudással megvert, de alapjában ízléstelen ember, hanem rajongva érezték meg a művészi szépet, mely minden stílustól független.

S ha megértik azt, hogy az alkotás módját a művésznek előírni nem lehet és nem szabad, hogy valóságos rombolás, ha utánzásra kényszerítik, akkor talán lehet majd remélni azt is, hogy a mi mai építészetünk nem fog olyan keserves reménytelenségben vergődni, mint ahogyan ma vergődik. Mert bizony az, amit minálunk hatalmasabb és lelkileg szabadabb nyugati nemzetek mai építészete mellett újnak produkálunk, nem valami sok.

Inkább csak szerény csírája és igérete annak, hogy a mai építőmüvészet nálunk is kifejlődhetnék, ha a legfelsőbb irányítóiban volna valami megértés az építészet igazi hivatása iránt, s ha volna egy szabad, független és gazdag társadalmunk, amelyre egy frissen és szabadon teremtő művészet az államtól függetlenül támaszkodhatnék.

Mert az állam és a jó művészet újabban nagyon nehezen, úgyszólván sohasem találják meg egymást, hiszen amióta a fejedelmi korszak megszünt, az államhatalom majdnem mindenütt a rossz művészet mellé szegődött. ma nem a nagy renaissance-fejedelmek és egyházfők szolgáltatják a példát, hanem a legművészetellenesebb uralkodó, II. Vilmos, az egykori német császár, aki a történelmiség címén szörnyű torzszülöttekkel népesítette be Berlin utcáit és a paloták belsejét.