„Magunkra hagyatva állunk...”  – látogatás a Hirmann-fémárugyárban

A magyar fémöntő- és rézipar hatvanéves multra tekint vissza.
A hetvenes évek elején jelent meg a piacon az első magyar produktum. Két évtized sem tellett bele és a magyar gyárak munkái a külföldön is megbecsülésre találtak. Különösen a Balkán mutatott mindenkor nagy érdeklődést a magyar fémáruipar készitményei iránt.

Ma ez az iparág is nehézségekkel küzd, de nem a megrendelés hiánya miatt, hanem nemzetközi gazdasági okoknál fogva. Magyarországon ma két nagy fémöntőgyár (kétszázon felüli munkáslétszámmal), a Hirmann Ferenc és a Győrffy-Wolf-féle gyár, – négy közepes és tiz egészen kis gyár képviseli a magyar fémöntő- és rézipart. Békében még ennyi sem volt a számuk. A látszólagos ellentmondás – az ipar nehézségeire tett megjegyzésre célzunk – oka abban rejlik, hogy a háboru után sok képzett szakmunkás vesztette el állását és ezek önálló, kis munkáslétszámmal dolgozó üzemeket rendeztek be, természetesen az export gondolatának kikapcsolásával.

A fémáru- és rézipar panaszát, nehézségeit és küzdelmeit tükrözi vissza az a nyilatkozat, amelyet Metzger Ede, a Hirmann Ferenc-féle gyár kereskedelmi igazgatója tett munkatársunk előtt: 

– A fémipar helyzete – mondotta – igen sulyos.
Magyarországnak a feldolgozáshoz szükséges nyersanyagot importálnia kell, ami magas fuvardijjal terheli a termelést. Ennek az iparágnak természetes piaca mindenkor a Balkán volt s ma is onnan nyilvánul meg a legnagyobb érdeklődés a magyar gyártmányok iránt. A környező államok nehéz gazdasági viszonyai azonban szinte elvágják a kinálkozó exportlehetőségeket, mert a magyar piacnak kihitelezési készségei nincsenek, a jelentkező külföldi vevők fizetőképességéről pedig sokszor jobb nem is szólni. 

– Magunkra hagyatva állunk.
Példának a Hirmann-gyárat emlitem fel, amely legrégibb és legnagyobb fémárugyára az országnak. Ma is kétszáz munkást és ötven havidijas tisztviselőt foglalkoztat. Ez a gyár a családi vagyonból tartja fenn magát, s ha ez még akkorra is, aligha birja el egyedül a külföldi piac részéről felmerülő hiteligényeket. Fémipari exportunk emelkedése teljesen attól függ, hogy bankjaink támogassanak bennünket a szükséges külföldi meghitelezéseknél s ebben az esetben biztosithatjuk őket, hogy munkánkkal becsületesen letörlesztjük a rendelkezésre bocsátott hitelt. 

– A belföldi helyzet semmivel sem jobb.
Nem azért, mintha a belföldi piacnak nem volna felvevőképessége, vagy nem tudnók munkával ellátni ezt az iparágat, hanem azért, mert a gazdasági krizis kiméletlen versenyt diktál és a szakma képviselői arra kényszerülnek, hogy szinte lehetetlen alacsonyabb árakkal dolgozzanak. Az eredmény az, hogy sem a nagy gyárak, amelyeknek magas rezsivel kell számolniok, sem a kisebb vállalkozások nem tudják termékeiket az előállitási áron felül elhelyezni. Megneheziti a helyzetet az is, hogy miután készpénzfizetés ma igen ritka, az ugynevezett hitelképes vevőközönség kérdőjellé alakult át. Ma még jó egy cég és holnap már sirathatjuk a pénzünket... 

– Ötezer kartotékos vevővel dolgozunk.
Tulnyomó részüktől kilencvennapos elfogadványokat kapunk, annak lejárata után dől el, hogy a nagy küzdéssel kihelyezett árukért megkapjuk-e a pénzt, vagy a rimesszákat is nekünk kell visszaváltani. Ilyen körülmények között, ha a gazdasági helyzet nem változik meg rövidesen, pontosan ki tudjuk számitani, hogy még hány esztendeig élünk. A vagyon folyton csökken s a mai helyzet állandósulása mellett záros határidőn belül ki is csuszik kezünkből...

Ime, a legnevesebb iparvállalatok fotográfiája, őszinte szavak tükrében, anno 1930.