A vajdasági magyar irodalom tíz éve
Ha igaz, hogy az irodalom az élet tükre, akkor nincs vajdasági magyar irodalom.
Az élet és irodalom sehol a világon nem szakadt úgy el egymástól, mint a Vajdaságban. Az első esztendőkben különösen mély szakadék volt az élet és az irodalom között. A vajdasági magyar író a realitások fölé libbent, elvált a politikával, vágyakkal, ijedelmekkel, osztályerők érdekes harcaival tarkított kisebbségi élettől.
A levegőben élt, mint zajtalan és furcsa kísértet, mesterséges, sokszor öntudatlan cenzurával, amely megakadályozta, hogy a valósággal mély és közvetlen kapcsolatokat építsen ki. Balzac Comoedie Humaineje pontos képet ad a Napoleon utáni polgári Franciaországról, Flaubert Bovarynéja pedig arról az időről, amikor a francia életet tragikus konfliktusok sodorták Sedan felé.
A vajdasági magyar irodalomból hiába próbálná valaki megrajzolni, vagy megismerni a kisebbségi életet, romantikus illuzióval, osztályokra töredezésével, az új helyzethez való símulásával, tragikus fordulataival, hétköznapjaival. Az irodalom itt nem tükrözi az életet, nincs, nem volt szociális gyökere, vértelen, reminiszcenciákkal cifrálkodó, reménytelen szellemű, teremtő erőkben szűkölködő: szegény, olyan szegény, mint sehol másutt az elszakadt részeken.
Az élet és irodalom kettéválása nem véletlen; magyarázata: az a történelmi helyzet, amelybe kénytelen-kelletlen belekerült a vajdasági magyarság. Az új nacionalizmus, a többségi, polgári hegemónia ijesztő rémként áll a vajdasági magyar író előtt, bátorságát veszi, állandó és kemény kontroll alatt tartja, nem engedi neki, hogy a valósághoz hozzányuljon.
S az írónak, ha mégis beszélni, panaszkodni, örülni akar, nincs más kiútja, mint a "kisebbségi karakter" feláldozásával folytatni azt az irodalmat, amely eleve lemond arról, hogy az élet tükre legyen. Ezzel a lemondással, muszájélettel megmenti ugyan az irodalmat, de önmagát a dilettantizmus zsákuccáiba sodorja és arra kényszeríti, hogy letagadja és leplezze a kisebbségi sors történelmi és szociális fontosságát.
*
Ám az élet mégis erősebb az irodalomnál és az irodalom kénytelen közeledni az élethez, mert különben elveszti minden jelentőségét. A vajdasági írók már kezdik belátni, hogy az élettől való elszakadás milyen veszedelmekkel jár, milyen egyedül maradnak, ha a levegőből nem szállnak le a földre. Az eredmény még nem teljes, de vannak biztató szimptómák, amelyek arra mutatnak, hogy a terméketlen látszatirodalom etappján túljutott már a vajdasági irodalom is.
A kisebbségi élet különböző osztálycsoportjai itt-ott tisztább és őszintébb arccal jelentkeznek és a realitásokkal való közvetlen kapcsolatok helyreállítása már megkezdődött. A magyar élet és a magyar irodalom közt egyre kisebb a szakadék, az írók kijutnak a dilettantizmus levegőjéből, szociális hátvédet keresnek, ki-ki a maga kedve szerint. S a vajdasági kisebbségi élet lassan, de biztosan hozzájut a tükörhöz: a maga irodalmához.
*
A tragikus kontraszt különösen az első években volt erős, szembetűnő. A nagy társadalmi válság után egyre-másra alakultak folyóiratok (Fáklya, Ut), amelyekben szóhoz jutott a régi mellett az új generáció is. Az Ťöregekť, mintha mi sem történt volna, folytatták ott, ahol elhagyták, a világháború előtt, nem vették észre, hogy a magyar életből kisebbségi élet lett és a magyar életen belül mélyreható szociális változások következtek be.
A fiatalok viszont a maguk nyugtalanságát és szociális lendületét a formaforradalom illuzióiban élték ki, nem látták ők sem, hogy a valóságtól kissé messze kerültek. S amikor észrevették, tanácstalanul visszavonulási utat kerestek, miközben még mélyebbre hullottak az epigonizmusba. Az "öregek" nem éltek át kríziseket, megmagyarázhatatlan nyugalommal ragyogtak az ég és föld közt, távol a kisebbségi élettől a hagyományok párnáin üldögéltek, vártak. Az irodalom pedig, amit az üzleti zsurnalizmus fémjelzett, máról-holnapra elmerült a feledés tengerében.
*
A valóság irodalmát a látszatirodalom helyett: ez a szándék csak az utóbbi időben ébredt fel s él a vajdasági írókban. Az első, aki erre az útra tévedt, már halott. Mikes Flórisnak hívták, ő volt az úttörő, aki megérezte és megértette, hogy az irodalom élet nélkül - konkrét élet nélkül! - elsorvad, erejét veszti. Ő már látta Mitrofánt, a vajdasági szegényembert, aki magyar szóval bajlódik, szenved, verekszik a nagybirtok, a csendőr, a dühös nacionalizmus, a hazugság és félelem Bakonyában.
Szenteleky Kornél csak jóval később követte, ez a dekadens és hívő esztéta, aki romantikus kesergések és nosztalgiák után fordult a vajdasági kisebbségi élet felé. Az élet és irodalom különválása Berényi Jánosnál egészen különös, fanyar lírában jelentkezik: a nyílt beszédet kerülő, szónarkózissal, esztétikai örömökkel elégedett ember lírájában. A reménytelenség, a tehetetlenség, a valóság előli menekülés költészetében. A többi vajdasági költő lényegében ugyanaz, mint Berényi.
A prózaírók között Baedeker (Milkó Izidor) a nesztor, egész sor kötettel szerezte meg ezt a tiszteletreméltó címet. Borsódi Lajosnak novellásköteteit tarja számon a vajdasági irodalomkritika. Radó Imre az Akarat szárnyán c. regénye és Munk Artur A nagy káder című hadifogoly-regénye Budapesten jelentek meg.
*
Publicitást a vajdasági magyar irodalomnak több napilap és a Vajdasági Írás című havi folyóirat ad, ezt Szenteleky Kornél szerkeszti. Egyéb fórum nincs a Vajdaságban. S az irodalom pártfogói? A Magyar Népkör és a bocskereki Ady-társaság. Az előbbit dr. Draskóczy Ede ambiciója állította az irodalom szolgálatába. Az Ady-társaság, sajnos, csak papíron él, illetőleg élt, míg élhetett. Ma: alszik - s talán örök álmát alussza.
Haraszti Sándor - Szabadka
).jpg "Kalászosokból közepesnél jobb termés várható")
.jpg "Az önálló vámterület és a függetlenségi párt")
.jpg "Az aratás és a fegyvergyakorlatok")
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!