Kitaibel neve elválaszthatatlanul összeforrott a botanikával, pedig mint kémikus is kiváló volt. Felfedezései, melyeket a kémia terén tett, ha nem kéziratban maradnak csak hátra, kitörölhetetlenül belevésték volna nevét, a kémia történetébe.

A Nemzeti Múzeum kézirattárában egy iratcsomó számol be Kitaibel kémiai kísérleteiről.2 Ebben a kéziratcsomóban egy helyen elsőként írja le a klórmész előállítását és alkalmazását. A kéziratcsomó egyik lapján évszám és aláírás olvasható: „1795 február 11. Kitaibel adjunktus a pesti egyetemen”.

Vitán felül áll, hogy Kitaibel kezdetben nagyobrészt kémiával foglalkozott. Ezt ő maga mondotta egyik folyamodványában, amelyet a helytartótanácshoz intézett, s amelyben anyagi helyzetének javítását kérte. E kérvényében elmondja, hogy botanikus kertben lévő lakását kémiai laboratóriummá alakította át és e szerény laboratóriumban több új felfedezést tett.

Számos módszert találtam arra - mondja -, hogyan lehet a különböző oxidokat és fémeket olajokban és szappanokban feloldani és ezen oldatok sajátságait kikutatni, a berlinikéksavnak (ferrociankáli) új tulajdonságait állapítottam meg és kidolgoztam annak tiszta előállítását eddig ismeretlen eljárással, a Klaproth-tól telluriumnak nevezett elemet már négy éve előtte fedeztem fel, Hont megyének egyik ásványában és utóbb az erdélyi aranyércben”.

Mint említettem, Kitaibel nem a Winterl-féle laboratóriumban dolgozott, hanem lakásában, amit azért is megtehetett, mert csak 1798 okt. 24-én nősült meg. Egyébként a Winterl-féle laboratórium sem volt különb. Toldy Ferenc így írja le: „Egyetemünk régi, úgynevezett kémiai laboratóriuma egy konyhából áll, melyhez egy szertárnak használt előszoba vezetett, s mely más oldalról egy legfeljebb harminc ülőhelyet magába foglaló tanszobába nyilt. Ez így volt félszázadig, Winterl és Schuster tanárok alatt ennek haláláig.”

A Kitaibel-féle laboratóriumban azonban nagyon komoly munka folyt, mert Kitaibel sok ásványvizet, ásványt, ércet és egyéb anyagot elemzett meg. Hogy az említett kéziratcsomó valóban 1795. évi kísérleteket tartalmazza, az több érvvel igazolható. Kitaibel elküldte a tellurra vonatkozó vizsgálatait Bécsbe, Estner abbéhoz, aki maga is kiváló mineralógus volt.

Ebben a levélben szó van a berlinikéksavról. Mikor Klaproth Bécsben járt, olvasta ezt a levelet, mert Estner átadta neki. Erre megjegyzéseit papírra veti s ezt Estner elküldte Kitaibel-nek. A levél 1796 aug. 1-én kelt Bécsben. A „berlini-kéksav”-ról szóló értekezése és az erre vonatkozó kísérleti anyag ezen iratcsomóban van. A. klórmészre vonatkozó kísérleteket tehát valóban 1975-ben végezhette.

1978-ban folyamodványt írt a helytartótanácshoz, amelyben kronologikusan felsorolta a kémia terén végzett alkotásait. A sorrendben a tellur felismerése az utolsó. A tellurt 1798-ban fedezte fel, de ezek a vizsgálatok nincsenek ebben az iratcsomóban.

Az iratok kizárólag saját kísérleteit tartalmazzák. Kitaibel, ha szakirodalmi jegyzetet csinált, akkor hivatkozott a szerzőre és arra, hogy a dolgozat hol és milyen évben jelent meg. Ebben az iratcsomóban ilyen jegyzet csak elvétve fordul elő. Az írásmodor, a tinta és papír azonossága viszont azt igazolják, hogy a kézirat 1796 után sem keletkezhetett.

A kézirat szószerinti fordítását az alábbiakban közlöm: „Konyhasó és barnakő egyenlő mennyiségét, három fontot, négy uncia kénsavval desztilláltam és a keletkező oxigénizált sósavat (klór) mésztej felett fogtam fel. Az oxigénizált sósavas mésznek színe barackvirágpiros volt, de szűrőn színtelenül szaladt át; a visszamaradó mész nem vörös, hanem barnaszürke színű. A szűrőpapír eközben hófehér lett, anélkül, hogy szétroncsolódott volna.

Bekentünk megolvasztott sárga viaszt sűrű mésztejpéppel és felfogtunk ezen keverékkel oxigénizált sósavat (klór). A viasz részben fehér lett, de amikor mi ezen oxigénizált, mészsót vele együtt felfőzztük, úgy azonnal teljesen megfehéredett. Mikor a megolvasztott viaszt eme középsóval kevertük, pillanat alatt elvesztette sárga színét.

Az így fehérített viasz, a hozzá kevert vizet és sót makacsul visszatartja, azért megolvasztva sokáig habzik és ezzel színe is kissé barnasárga lesz, ami talán a megpörköléstől vagy az ezüstözött edénytől származott, amelyet e só kioldhatott belőle. Sárga viaszlapok eme sóval bevonva, lassan fehéredtek és nem tökéletesen, mégis a lemezek, amelyek a folyadékon kívül az üveg falán függtek, előbb fehéredtek.

Gyenge melegben, amelynél a viasz nem olvadt meg, légbuborékok támadtak, amelyek sokszor a fenéken maradtak és a fehérítés gyorsabban folyt le. Megnedvesített és levegőn állott viaszlemezek nem lettek fehérek. Fehérítetlen len ezen mészsótól fehérebb lett, de nem tökéletesen fehéredett meg és amellett nagyon puha maradt.”

Eddig Kitaibel. Ez a kísérletsorozat a kémia történetében azért nagyértékű, mert megdönthetetlenül igazolja, hogy a klórmész felfedezője Kitaibel Pál.