A megfújt hó leggyakrabban a homokbuckákhoz hasonló kis gerincekben, a széliránnyal merőlegesen halmozódik föl. A száraz hónak ezt a felhalmozódásmódját már északeurópai vidékeken is megfigyelték. Szibériában mértek már 3.5-4 méter magasságú hóbuckákat is.

Nálunk a Balaton jegén figyeltek meg jóval kisebb, de igen jellegzetes formájú hóbuckákat és barkhánokat (2. ábra). Kanadában a befagyott tavakon, folyókon és síkságokon is átlag 9 méter hosszúra és 18 cm magasra fejlődnek ki a mozgó hó buckái.

Nagyon elterjedt a hónak ez a felhalmozódásmódja a sarki vidékeken is, de azok közelebbi vizsgálatával a kutatók nem foglalkoztak, mindössze megemlítik őket. Természetesen ezek a képződmények sem lehetnek állandóak és különösen magasabb szélességek alatt fekvő vidékeken a szél hamar elhordja, átrakja őket.

A homokbuckákon is igen jól meg lehet figyelni, hogy a széllel szemben fekvő oldal menedékesebb, a szél árnyékában levő pedig meredekebb. A poros hó kisebb fajsúlya miatt a hóbuckákon ez a különbség nem annyira szembetűnőbb és nem ilyen értelmű.

A hóbuckák különben is nagyon szabálytalanul fejlődnek ki. Ennek az lehet az oka, hogy a hószemecskék, ha egészen kicsi, de a hó állapotára mégis jelentékeny hatással levő, átkristályosodáson mentek át. Ugyanis, ha a szél a hópelyheket és hóágacskákat a föld felszinén tovafujja, csúsztatja, azok apró szemecskékre töredeznek szét és erősen legömbölyödnek.

A megfujt és meghordott hó tehát sokkal tömörebb állományú, mint a lehullott és felhalmozódott hótömegek. Ezt a megállapítást pontos mérések teljesen igazolják. A megfujt hó összekristályosodásának nemcsak a hó nagyobb fajsúlya az oka, hanem az is, hogy még aránylag alacsony (-10-20 C°) hőmérsékleten is igen lényeges benne a páranyomás.

Ez vezet azután arra, hogy a hószemcsék hosszabb ideig fekszenek egymáson, még mélyen a nullafok alatti hőmérsékleten is, a hószemecskék összekristályosodnak, ha a nullafok alatti hőmérséklet közötti térben a páranyomás megnövekszik, a hőmérséklet csökkenése esetében pedig a felszaporodott pára kicsapódik. A kicsapódó pára azután a hószemek érintkező felületein a szemecskéket összefagyasztja.

Minél vastagabb a hólepel, annál nagyobbak a hószemecskék között az érintkező felületek és így annál erősebb lesz az összekristályosodás. Erdőben, védett területen, ahol a hószemek nincsenek összemorzsolva és legömbölyítve, a kristályosodás folyamata – az előbbeni okok hiánya miatt - sokkal csekélyebb.

Ez a magyarázata annak, hogy tartós hideg esetén az erdőben mindig porosabb puhább a hó, mint a nyiltan fekvő, védetlen területeken, viszont mennél vastagabban halmozódik össze a megfújt hó, annál erősebb lesz a kristályosodás. Nálunk is meg lehet ezt a folyamatot szerencsés esetben figyelni nagyobb hófelhalmozódásokban.

Mivelhogy a megfújt hótömegek erősen megfújt és kevésbbé zavart, esetleg egészen zavartalan hórétegekből állanak, azért, az ilyen hófelhalmozódások erősebben összekristályosodott és kevésbbé fagyott rétegekből tevődnek össze. Ezek a különbségek elsősorban a hóformák szélnek fordított oldalán tűnnek elő leggyakrabban és bennük a keményebb réteglapok horizontális peremmel emelkednek ki (3. ábra).

Amint említettük, az összekristályosodás folyamata meg alacsony légköri hőmérséklet mellett is aránylag gyorsan bekövetkezik és ezért a hóbuckák és egyéb fonnák további helyzetváltozásának lehetősége nagyon megcsappan vagy legalább is a nyugodtan fekvő hótömegek megmozdítására sokkal erősebb szélre van szükség

Ez a fokozottabb ellenállás az oka annak is, hogy a széllel szemben fekvő oldal rendesen meredekebb, mint ahogyan annak normális esetben lennie kellene.