Vaszary János nem tartozik az önmagukban megállapodó művészek fajtájához. Valahányszor egy-egy nagyobb kollekcióval a nyilvánosság elé lépett, mindig meglepő stílusváltozással zavarta meg művészetének barátait. Nyugtalan, folyton tovább és tovább törekvő lelke, szangvinikus temperamentuma nem tűr megállást, lassanként elúnja a kifejezésnek azt a módját, melyet néhány éven át gyakorolt.

Együtt akar rohanni azzal a sok változással, amely a mai ember külső életében olyan gyors egymásutánban követi egymást. Festőink között kétségtelenül a legidegesebb alkotó, akinek egy pillanatra sincsen nyugta, a legtürelmetlenebb, még önmagával és festményeivel szemben is. Talán öt éve lehet annak, hogy egyrészt brutálisan erős, másrészt meglepő fínomságokban gazdag expresszive-naturalista csendéleteivel és alakos kompozicióval teljesen elszakadt egykori impresszionista ízű ábrázolásmódjától.

Ezen a kiállításán is van még egy-két képe, amely, ha csak halványan is, erre a korára emlékeztet. De a túlnyomó többség majdnem teljes szakításról számol be. A térszerűség egykori hangsúlyozása eltünt csupa egy síkra vetített színhangsúlyozást találunk, rendszerint keveretlenül egymásmellé odahányt harsogó világos színekből. A tárgyak testisége majdnem teljesen feloldódott, a ábrázolás módja még odavetettebb, még kevésbé kidolgozott, még befejezetlenebb, mint eddig volt. A fény és árnyék ellentétein alig van valami hangsúly, rikoltó, világos színek kavargó harca lett a döntő.

A lehető legkevesebbre csökkentette a részletezést, egynéhány odavetett színfoltból vagy színvonalból alakítja ki a képet még akkor is, ha sok tárgyat zsúfol rajta össze. Ez a szűkszavúság külsőleg az impresszionisták módjára emlékeztet, de mégis távol áll tőle, mert fölötte erősen átalakítja a tárgyi elemeket.