Kitaibel elküldte a tellurra vonatkozó vizsgálatait Bécsbe, Estner abbéhoz, aki maga is kiváló mineralógus volt. Ebben a levélben szó van a berlinikéksavról. Mikor Klaproth Bécsben járt, olvasta ezt a levelet, mert Estner átadta neki. Erre megjegyzéseit papírra veti s ezt Estner elküldte Kitaibel-nek.

A levél 1796 aug. 1-én kelt Bécsben. A „berlini-kéksav”-ról szóló értekezése és az erre vonatkozó kísérleti anyag ezen iratcsomóban van. A. klórmészre vonatkozó kísérleteket tehát valóban 1875-ben végezhette.

1878-ban folyamodványt írt a helytartótanácshoz, amelyben kronologikusan felsorolta a kémia terén végzett alkotásait. A sorrendben a tellur felismerése az utolsó. A tellurt 1798-ban fedezte fel, de ezek a vizsgálatok nincsenek ebben az iratcsomóban.

Az iratok kizárólag saját kísérleteit tartalmazzák. Kitaibel, ha szakirodalmi jegyzetet csinált, akkor hivatkozott a szerzőre és arra, hogy a dolgozat hol és milyen évben jelent meg. Ebben az iratcsomóban ilyen jegyzet csak elvétve fordul elő.

Az írásmodor, a tinta és papír azonossága viszont azt igazolják, hogy a kézirat 1796 után sem keletkezhetett. A kézirat szószerinti fordítását az alábbiakban közlöm: „Konyhasó és barnakő egyenlő mennyiségét, három fontot, négy uncia kénsavval desztilláltam és a keletkező oxigénizált sósavat (klór) mésztej felett fogtam fel. Az oxigénizált sósavas mésznek színe barackvirágpiros volt, de szűrőn színtelenül szaladt át; a visszamaradó mész nem vörös, hanem barnaszürke színű. A szűrőpapír eközben hófehér lett, anélkül, hogy szétroncsolódott volna.

Bekentünk megolvasztott sárga viaszt sűrű mésztejpéppel és felfogtunk ezen keverékkel oxigénizált sósavat (klór). A viasz részben fehér lett, de amikor mi ezen oxigénizált, mészsót vele együtt felfőzztük, úgy azonnal teljesen megfehéredett. Mikor a megolvasztott viaszt eme középsóval kevertük, pillanat alatt elvesztette sárga színét.

Az így fehérített viasz, a hozzá kevert vizet és sót makacsul visszatartja, azért megolvasztva sokáig habzik és ezzel színe is kissé barnasárga lesz, ami talán a megpörköléstől vagy az ezüstözött edénytől származott, amelyet e só kioldhatott belőle.

Sárga viaszlapok eme sóval bevonva, lassan fehéredtek és nem tökéletesen, mégis a lemezek, amelyek a folyadékon kívül az üveg falán függtek, előbb fehéredtek. Gyenge melegben, amelynél a viasz nem olvadt meg, légbuborékok támadtak, amelyek sokszor a fenéken maradtak és a fehérítés gyorsabban folyt le. Megnedvesített és levegőn állott viaszlemezek nem lettek fehérek.

Fehérítetlen len ezen mészsótól fehérebb lett, de nem tökéletesen fehéredett meg és amellett nagyon puha maradt.” Eddig Kitaibel. Ez a kísérletsorozat a kémia történetében azért nagyértékű, mert megdönthetetlenül igazolja, hogy a klórmész felfedezője Kitaibel Pál.

Mint ismeretes, a klórt 1774-ben Scheele, a svéd gyógyszerész fedezte fel. Ő figyelte meg elsőnek, hogy a klór a növényi színeket szétroncsolja. A klórt „deflogisztonizált sósavnak” nevezte el. Elem mivoltát 1810-ben az angol Davy állapította meg.