Az összefújt hótömegek különböző vastagságnak s így minden egyes hóbucka stb. anyaga különböző erősségű átkristályosodáson mehet át. A különböző hóalakzatok ezért lesznek nagyon változatosak és a hóbuckáknak emiatt nincsen határozott hajlásszötük. A buckák lejtői mindenféle szögben előfordulhatnak és a keményebbre kristályosodott, jobban összeállott rétegek aránylag messze előszökő kiugrásokat, szeszélyes, korábbi fuvások nyomán előírt peremeket, párkányokat hoznak létre.

A bucka szélnek fordított oldalával szemben a szél árnyékában levő oldal már sokkal rendszeresebb határvonalú. A szélárnyékban levő lejtő általánosságban 6-10°-kal lejt, tehát sokkal kisebb a lejtése, mint amilyenek a homokbuckán szoktak előfordulni, ahol a megfelelő lejtő 32-38°-os. A szélárnyéknak fordított oldal gyakran felvilágosítást tud nyujtani a hóbucka esetleges korábbi sorsáról is, mert itt rétegezve megmaradnak a korábban keletkezett, idősebb rétegek.

Ezek a rétegek az őket felépítő szél árnyékában 6-10°-os dőléssel fekszenek és a réteglapok végei, a szél erejétől függően, a levegőben végződnek vagy a mélyedéseket mutatnak a kiemelkedő rétegek között. Ha a hóbuckát hosszabb ideig változatlanul fekszenek, az átkristályosodás folyamata annyira megerősödhetik, hogy még nagyobb szélviharok sem tudják a buckát megbolygatni és kikezdeni.

Különösen gyorsan megy végbe az átfagyás a bucka felszínén, mert itt a legnagyobbak a hőmérsékleti ingadozások. A kemény felszín azután megvédi az alatta levő hótömegeket még akkor is, ha az teljesen laza. Újabb hóesések és újabb szelek frissebb hóbuckákat építhetnek, amelyek az előbbiekkel párhuzamosan vagy arra különböző szögben, esetleg merőlegesen helyezkednek el.

A hóbuckák inkább vízszintes felszíneken, síkokon, jégen képződnek. Ha az egyenletes felszínt különböző akadályok, kiemelkedések, sziklák, fák, bokrok stb. tarkítják, a szél szárnyán nyargaló hószemek ezeken a helyeken építik fel a legváltozatosabb, a laikus megfigyelőt is leginkább meglepő formákat. Ilyen sajátos képződmények az úgynevezett szélbarázdák.


A szél irányában az akadályoknak ütköző szél nyomán felfelé, oldalt lefelé és hátra irányuló légáramlások támadnak. Ezek az áramlások hevesek, de áramvonalaik gyorsan legyengülnek. Az akadály előtt lefelé, majd hátratörő légáramlások a szélnek néző oldalon a havat annyira kifujják az akadály körül, hogy gyakran egészen a földig érő mély barázda keletkezik és nagyon gyakran az akadály mentén, néha azon túl is a széllel párhuzamosan messze elhúzódik.

A szélbarázda tehát a hó mélységéhez hasonló mélységű és akadályozó követ, oszlopot, fát, stb. három oldalról veszi körül. A lefelé és felfelé törő légáramlások következménye, hogy az áramlások erejét megtörő kő felső részén többé kevésbbé szélcsend uralkodik vagy legalább is a légáramlás annyira legyöngül, hogy még a hószemecskéket sem tudja szállítani. Az akadály tetején így szélárnyékos hely támad és a hó rajta felhalmozódik. Az így keletkezett hóbuckát legcélszerűbb felső akadály-garmadának nevezni.

A szélbarázdák különösen az örökhó határában ölthetnek igen nagy méreteket. Ott helyenkint 30-40 méter mélységű árkolások is keletkezhetnek. Különösen a firngyüjtő területek vidékén figyeltek meg olyan hatalmas szélbarázdákat, amelyek egész hegyoldalakat és kiálló sziklacsúcsokat fognak közre.

A mi vidékünkön a szélbarázdák sokkal szerényebb méretekben keletkeznek, mert a havazás idejében ritkán kapunk elég száraz havat, állott havunkat pedig előbb-utóbb erős kérgezés vonja be. A szárazhavas vidékekkel szemben annál gyakoribb jelenség, hogy a tapadós havat a szél akadálynak vágja és valósággal odavakolva a szélnek eső oldalon rak eléjük elülső akadálygarmadákat